2. évad 10. rész - A kocsiút

Sziasztok!

Nos, itt is lenne az új rész, remélem tetszeni fog és nem találjátok unalmasnak, vagy ilyenek. Természetesen kritikát, észrevételt szívesen fogadok, írjatok nyugodtan, örülnék a visszajelzésnek. Nem is gyarapítom tovább a szót, hisz amit akartam azt az előző posztomban már olvashatjátok!

Remélem mindenkinek jól telnek a nyári szünet első napjai!

Ölel titeket:

Raquel

A fájdalom ezer tüskeként hatolt minden egyes tagomba. Úgy éreztem magam, mint akin vagy ezer busz hajtott át, és amilyen kaotikus volt jelenleg az életem, azon sem lepődtem volna meg, ha valóban ez lenne az igazság. Lassan kezdtem el érzékelni a fájdalmon túli világot, az első, ami feltűnt, hogy rémesen kényelmetlen testhelyzetben vagyok. Megpróbáltam kinyújtani a lábamat, azonban pár centiméter után egy erős akadályba ütköztem, ami nem akart engedni erőlködésemnek. A következő a jobb karom volt, amin szó szerint rajta feküdtem, így a zsibbadástól még csak nem is nagyon érzékeltem benne fájdalmat... Sőt igazából semmit. Éppen kezdtem volna el megfordulni, amikor...

- A helyedben nem nagyon mozognék - a lágy női hang, áramütésként ért. Nem volt nyugodt, sőt remegett az idegességtől, azonban akkor is az övé volt. Ami azt jelentette, hogy jól van, vagy legalábbis életben.

- Cassie - suttogtam, kiszáradt számmal jelenleg nem voltam képes többre.

- Meg kéne állnunk, hogy megnézzük rendben van-e - Cassie nem hozzám beszélt, ez teljesen nyilvánvalóvá vált. Mély lélegzetet vettem, elhatároztam, hogy kinyitom a szemeimet, csak hogy láthassam ki lesz az a szerencsétlen, akinek a fejét nemsokára leüvöltik.

Szemhéjaimat lassan kezdtem el megemelni, de szinte azonnal be is csuktam. A hatalmas fény egyértelműen sértette a retinámat. Félrefordítottam a fejemet, hogy egy árnyékosabb részen próbálkozzam újra.

Egy kocsiban feküdtem, egészen pontosan a hátsó ülésén. A fejem mögé egy pulcsi volt bepasszírozva, míg testemet egy pokróc takarta. Kíváncsian lestem be alá, hátha felfedezem, mi okozza ezt a pokoli fájdalmat, ami szinte az elviselhetetlenség határát súrolja. Fekete pólóm alját felhúzva választ is kaptam kérdésemre, mellkasom és hasam szinte minden szegletét zúzódások és sebek fedték, melyeknek csak egy része volt ellátva. Gondolom úgy voltak vele, hogy csak azokkal foglalkoznak, amik nagyobb galibát okozhatnak. Nagyot sóhajtva ejtettem ismét magamra a szövetet. Nyilván nem hagyják, hogy meghaljak, igaz? Akkor meg miért is kéne aggódnom? Belső monológomon elnevettem magam, amit rögtön meg is bántam, kínomban az oldalamra tapasztottam a kezemet, nem mintha az sokat segített volna.

- Mi olyan mulatságos, selyemfiú? - pillantott hátra egy alak, akit még életemben nem láttam, nyilván egy nem kívánatos útitársunk. Fekete haja volt, melyet oldalt felnyírt a tetején hosszabban hagyott. Leplezetlen kárörömmel nevetett rám, láttatni engedve ezzel aranyfogait, melyek fél fogsorát kitették. Hawaii mintás ingjében és kétujjnyi vastag fukszaiban méltán nevezhetett volna a legnagyobb helyi suttyó címért.

- Ne nevezd őt, így - csattant fel mellette Cass. Nem láttam az arcát, de el tudtam képzelni, ahogy kék szemeit idegesen összehúzza, öldöklő tekintetét, pedig áldozatára szegezi. Vállai megfeszültek nem sokkal előttem, és még ebben a lehetetlen helyzetben is késztetést éreztem, hogy megsimogassam lágy bőrét.

- Úgy nevezem, ahogy akarom, szépségem - felelte vigyorogva, majd kezét tolakodóan Cassie combjára helyezte. A lány rögtön a fékre lépett, majd félrehúzta a kormányt, aminek hatalmas dudálás és portugál szitkozódás lett a végeredménye.

- Tisztázzunk néhány dolgot - Cassie csak akkor engedte ki indulatait, amikor már biztonságban álltunk az út szélén. Útitársunk összehúzott, dühös szemekkel nézett vissza rá, azonban Cass pár másodperccel ezelőtti akrobata mutatványa meggyőzte őt arról, hogy csendben kéne végighallgatnia a lányt - Nem tudom, hogy ki vagy és nem is érdekel. Ha engem kérdezel, te lehetsz Rodrigo legidegesítőbb embere, akit csak azért küldött ide, hogy ne az ő idegein ugrálj. Mindenesettre remek lenne, ha innentől egészen az út végéig befognád a pofádat, hogy a vezetésre tudjak koncentrálni és az a pár kiló kokain, ami az autón található sikeresen eljusson a gazdájához.

A pasi csak bólintott, majd egy utolsó öldöklő tekintet után, várakozva nézett ki az ablakon.

- Remek. Mellesleg, ha még egyszer csupáncsak egy ujjal is hozzám érsz, tuti, hogy eltöröm a kezedet.

- Akkor én meg lepuffantalak, te hülye kurva - hallottuk a morgást, de erre már nem érkezett replika, hisz mindannyian tudtuk, hogy Rodrigo meg őt lőné le, ha Cassie-nek bármi baja esne. De legalább a következő pár órányi utat csenden tehettük meg.

Ezalatt az idő alatt volt időm gondolkodni. Nem egészen tudtam még összerakni, mi is történik körülöttem, de azt már tudtam, hogy egy nagy adag kokain van elrejtve a kocsiban. Ezek szerint csempészünk. No, de hova?

Óvatosan lestem ki az autó ablakán, mert bár ha Cassie-t nem is, engem lepuffanthat ez az idióta, Rodrigo egy parányi könnycseppet sem ejtene értem. Azonban a táj nem sokat segített. Egy teljesen átlagos autópályán haladtunk, ami szinte bármelyik országban lehetett, az oldalt húzódó főleg betonból készült falak pedig megakadályoztak, hogy legalább a növényzetet megvizsgáljam.

Már erősen sötétedett, amikor "idegenvezetőnk" újra megszólalt, igaz akkor sem volt igazán szószátyár, mindössze annak a motelnak a nevét bökte ki, ahol az éjszakát eltöltjük.

Nos, az amerikai filmekben látott lepukkant, vészjóslóan elhagyatott útszéli pihenők semmik ahhoz képest, ami akkor fogadott minket, mikor megérkeztünk kijelölt szállásunkhoz. Köztéri világítás nem volt, a helyre csupán az a neon tábla hívta fel a figyelmet, ami nyilván a recepció felett lógott. Vagy nem adtak ki éjszakára egyetlen szobát sem, ami nem igazán lepne meg, hisz az épület úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban összeomolhat, vagy mindenki vastag sötétítők mögé bújt, mindenesettre egyetlenegy világító ablakot sem láttam, így olyan érzésem támadt, mintha egy horrorfilm nyitó jelenetében szerepelnék.

Cassie egy hang nélkül parkolt le, de nem szállt ki az autóból. A brazil maffiózó azonban teljes lelki nyugalommal hagyott minket magunkra, mintha egyáltalán nem tartana a szökésünktől és ez szöget ütött a fejemben.

- Miért nem lépünk le? - tértem a lényegre rögtön, amikor végre kettesben maradtunk.

- Mert hozzá vagyok bilincselve a kormányhoz - Cassie hangja meggyötört és fáradt volt, mintha utolsó energiáit használta volna fel a beszédhez - az autóban pedig GPS van, pár másodperc alatt megtalálnának és megölnének minket.

Oké, tehát ezzel az autóval nem mehetünk, de cserélni sem tudunk Cassie miatt. Én pedig nem igazán voltam olyan állapotban, hogy fussak.

- Van nálad mobil?

- Persze, kettő is - láttátlanban is tudtam, hogy a szemét forgatja. Jó, oké hülye kérdés volt, de még életemben nem voltam elrabolva, oké?

- Van valami tervünk? - hangomból kitűnhetett a türelmetlenségem, mert ezúttal mindenfajta irónia nélkül válaszolt.

- Van, bízz bennem, és viselkedj természetesen - a visszapillantó tükörből láttam kék szemeit, és csak remélni mertem, hogy tényleg tudja, mit csinál. Halványan elmosolyodtam:

- Természetesen, mi? - mire ő is viszonozta mosolyomat.

- Gyerünk, kiszállni - jött vissza bébiszitterünk, majd felrántotta az ajtót. Én nem voltam lekötözve, nyilván nem számítottak arra, hogy ilyen állapotban sokáig húzom. Megpróbáltam feltornázni magamat ülő helyzetbe, de csupán egy fájdalmas kísérletet sikerült összehoznom. A fájdalom ezerszeresére nőtt, hirtelen a levegővétel is nehezemre esett - Mi a faszomat pöcsölsz?

- Téged tényleg nem áldott meg túl sok ésszel az Isten, nem igaz? - Cassie úgy tűnt kiszabadult, mert csuklóit masszírozva termett hirtelen az ajtónál. Egyik kezét a hónom alá dugta, míg a másikkal a mellkasomat tartotta meg. Én átlendítettem rajta a karomat és így együttes erővel sikerült kiszédelegni a kocsiból.

A fájdalom elhomályosította a látásomat, míg egyik lábamat a másik után raktam. Pár lépés után éreztem, hogy a térdem összecsuklik, így minden testsúlyom Cassie-re nehezedett. Nem tudom, hogyan jutottunk el így az ajtóig, de sikerült bejutnunk a motelszobába.

Azonnal az ágyra zuhantam, mint egy liszteszsák, de megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hisz fájdalmam rögtön enyhült. Cassie arcán azonban a döbbenet és az undor olyan fajta keveréke látszott, ami rávett arra, hogy körülnézzek.

A levegőt egyértelműen a szex és a doh szaga töltötte be. A falakon nem maradt már tapéta, takarítónő pedig, ha dolgozott is a szobákon, hát maximum a fizetését vehette fel.

- Mindjárt jövök - Cassie-n látszott, hogy másodpercek választják el attól, hogy elhányja magát.

- Mégis hova mész? – most, hogy Cassie-n nem voltak bilincsek őrünk is éberebb lett. Összehúzott szemekkel figyelte a lányt, ahogy a fürdőszoba ajtóhoz megy és teátrálisan kinyitja az ajtaját - Hülye picsa - összegezte, miután Cassie egy szó nélkül vonult be mosakodni.

A következő tíz perc eseménytelenül telt. Igazából leginkább azon gondolkoztam, hogy vajon az ágyneműt milyen időközönként cserélik, de a szemetesben látható használt kondomok rávilágítottak, hogy talán jobb is, hogy nem tudom.

Hirtelen ajtócsapódás és kiabálás töltötte meg az éjszakai csendet. Fogva tartónk az ablakhoz rohant, majd hangos káromkodások közepette feltépte az ajtót és kiviharzott a szobából. Egy másodperc se telt el, Cassie is megjelent, ami pedig tényleg meglepetésként ért, hogy nem mosakodott. Kezében egy vezetékes telefonnak látszó tárgyat szorongatott, amit az ágyra dobott.

- Harry, most nagyon kell sietnünk - nézett rám, én pedig minden energiatartalékomat mozgósítva felültem. Nem tudom, hogyan de sikerült egyedül felállnom és a fájdalom is elviselhető volt: az adrenalin gondolom szétáradt a testemben. Cassie ismét megfogott, mert az egyensúlyérzékem még nem volt a régi, majd az ajtó felé kezdett ráncigálni.

Odakint hatalmas volt a káosz. Egy hatalmas kamion hajtott bele a parkoló kocsikba, köztük a mienkbe is. A tulajdonosok és a kamionsofőr egymást túlharsogva kiabáltak egymással, a recepciós lány meg tehetetlen dühében sipítozott. Nyilván megtiltották neki, hogy a rendőrséget hívja, kártérítést viszont szerettek volna.

- Gyerünk már - egy ismerős hang vonzotta magára a figyelmemet, majd másodperceken belül négy, Cassie-nél sokkal erősebb kar kapott el. Szememet az újonnan érkezőkre fókuszáltam és meglepetésemre Blake és Guido tűntek fel - szó szerint a semmiből.

- Hogyan sikerül elérnetek, hogy oda hajtson? - hallottam Cassie hangját, miután két barátja elkezdett cipelni engem.

- Leszorítottuk őt az útról - morogta Blake, majd egy fájdalmasat rántott rajtam - Ne haragudj, haver, de nagyon kéne sietnünk.

Már majdnem sikerült. Láttam a fekete Range Rover nyitott ajtaját pár lépésre magamtól, szinte éreztem a szabadság ízét a számban, mikor - ezen az estén már sokadszor - olyan dolog történt, amire nem számítottam. Rodrigo lépett ki a közeli erdő takarásából, és hirtelen vagy harminc fegyveres kerített be minket. Szememet lecsuktam, elengedve magamat, hisz pontosan tudtam: ez itt a történetem vége, innen nem fogom élve kitenni a lábamat.

- Hova, hova tubicáim? - zengte be a teret vaskos akcentusával - Tudjátok, annyira nyilvánvaló volt ez a szökési kísérlet, hogy szinte már briliánsnak számít. Vagy gyermetegnek... Hisz ki azaz idióta emberrabló, aki nem figyelteti a hozzátartozókat, vagy a közeli barátokat?

Szemei szinte szórakozottan szántottak végig társaságunkon. El tudtam képzelni, hogy milyen látvány lehettünk.

- Sajnos, ezek után az alkunknak befellegzett. Meg kell értenetek, hisz nincs már meg... hogy is mondják az angolok? Bizalom közöttünk, így nem is hagyhatlak életben titeket.

Vállat vonva már éppen készült volna hátat fordítani nekünk, amikor Guido megszólalt:

- Az lehet, hogy ma este itt mind meghalunk, de az Istenre esküszöm, hogy te is rajta leszel a listán.

Értetlenkedve néztem rá, hisz hogyan lehetne esélyünk ennyi fegyveres ellen, viszont a hátunk mögött lépések zaja hallatszott. Nem is kevés lépésé. Amennyire tudtam hátranéztem a vállam felett és a látványtól leesett az állam...