2014. szeptember 29., hétfő

2. évad 5. rész - A bemutató után

Sziasztok!
Visszatértünk Cassiékhez, azonban remélem meglepődtök a történet alakulásán :) Várom a kommenteket :) 
Ölellek titeket!
Raquel


Bezártam magam a mosdóba, abba a fél óra szünetben, amit adtak nekünk a főpróba után. Eddig is nehezen fojtottam el zokogásom, azonban most már úgy éreztem, teljesen képtelen vagyok erre. Torkomat égették visszatartott könnyeim, fejem zsongott, gyomrom az öklömnél is kisebbre zsugorodott össze. Teljesen kiborultam.

Régen vesztettem el ennyire az önuralmamat. Általában akkor hagyom meg magamnak ezt a luxust, amikor a hálószobámban egy romantikus filmet nézve magányomban szabadjára engedhetem az érzéseimet anélkül, hogy bárki látná gyengeségem. Ezzel szemben jelenleg egy divatbemutatón voltam, ahol minimum ezer ember volt a környezetemben, a TV-ről, újságírókról és a többiekről nem is beszélve. Tehát egyáltalán nem jó időpont ez az önsajnálatra és az összeomlásra.

Viszont nem tudtam ellene tenni. Harry puszta látványa összetört, a szívverésem szaporább lett, az érzelmeim kuszák, a testem olyan szinten reagált közeledtére, amelyet még nem tapasztaltam. Hatással volt rám, s bár megbántott, haragudni akartam rá, mégsem tudtam. Akartam őt.

Természetesen voltam még annyira erős, hogy ezeket az érzelmi viharaimat megtartottam magamnak. Mikor Harry megpróbált velem beszélni, szó nélkül hagytam magára, s remélem, sikerült a ridegség álarcát magamra öltenem. Semmi mást nem szerettem volna jobban, mint magam mögött tudni ezt a részét az életemnek, hogy az elmúlt egy év egy rossz álomnak tűnjön csupán és ennek Harry Styles ugyancsak a részese volt. Megcsalt,  ebből kifolyólag sértett büszkeségem nem hagyta, hogy megbocsássak neki.

- Cassie! – hallottam Behati hangját, ahogy csendesen kopogott az ajtón. Kissé aggodalmasnak tűnt. – Cass, itt vagy? Minden rendben?
Letöröltem arcomról a könnyeket, valamelyest meglegyeztem magam, hogy bőröm kevésbé tűnjön felhevültnek. Torkomat megköszörültem, hogy elűzzem a sírás miatti rekedtséget, csakis ezután válaszoltam.

- Igen, minden oké – mikor már eléggé szalonképesnek ítéltem magamat, kinyitottam a fehér, műanyag ajtót, ami eddig elrejtett a kíváncsi pillantások elől és megláthattam barátnőmet, amint a kézmosó oldalának dől, fürkésző tekintettel vizsgálgatva engem.

- Na, gyere ide! – intett és én pontosan tudtam, hogy nem sikerült megtévesztenem. Nem szólt egy szót sem, pusztán kedvesen letörölte egy vattával elkenődött sminkemet, majd a kis táskából, amit magával hozott, úgy tűnik, számított erre a szituációra, elővett egy szemceruzát, egy szempillaspirált és egy tégely alapozót, eztán szakavatott ujjaival rendbe hozta az arcomat. – Tudod, nem szégyen az, ha vannak érzéseid.

Mindössze rámosolyogtam. Nagyon kedveltem Behatit, egyike volt annak a kevés embernek, akikben feltétel nélkül megbíztam. Ismertem az életét, a nehézségit, de teljesen máshogy láttuk az életet. Ő megtalálta a szerelmet Adam személyében és minden mást ennek rendelt alá. Az ő szemében az volt az elsődleges szempont, hogy a magánélete rendben legyen, csak utána jöhetett a karrier.

 Csakhogy én más voltam. Úgy összetört az első szerelem, annyi fájdalmat és szenvedést okozott, hogy sokáig úgy érzékeltem, nincs szükségem arra, hogy bárki iránt is érezzek valamit. Ugyan Taylor mindig ott volt, ám szerelmünket – hogyha lehet egyáltalán ezt annak nevezni – főleg közös ellenségünk iránti gyűlöletünk hajtotta. Soha sem tapasztaltam igazán szerelmesnek magamat. A munkám volt az első, először kizárólag a versenyzés, az adrenalin nyújtotta kellemes eufória, azután a modellkedés, ami meglepő módon önbizalmat és a magammal szembeni komfort érzetet adott. Ellenben ezek alatt az évek alatt semmikor sem vágytam arra, hogy jöjjön valaki, aki az egész világomat felforgatja. Aztán beszambázott az életembe Harry.

Most már csak nevetek, azokon a gyenge próbálkozásokon, amiket az elején tett, hogy meghódítson. Eleinte elutasítottam, ezután elkezdtem vele játszani, hisz ki gondolta volna, hogy valaha igazi érzéseim lesznek iránta? Később jött az első közös vacsora, amikor bejött megvigasztalni az anyámmal való veszekedés után, az első igazi csókunk, ezután az érzés, hogy valaki olyan mellett ébredek fel, aki igazán szeret. 

Nem tudom megmondani, mikor volt az a pillanat, amikor fontossá vált számomra. Arról meg aztán végképp ötletem sincs, hogy mikor szerettem bele. Mindazonáltal ez volt az igazság: szerettem. Ez pedig immáron előttem sem lehetett titok, amennyiben másnak nem is, de legalább magamnak be kellett vallanom. Amikor kijöttem a börtönből, azt hittem, túl vagyok rajta, ugyanakkor ha megvizsgálom a mostani helyzetemet… nos, azt mondanám, hogy mindez önáltatás volt.

- Menjünk vissza, mielőtt kikapunk Jerome-tól – mosolyogtam rá barátnőmre, de (jóllehet) nem reagáltam le előző szavait. Úgy gondolom, nem is várta el.

A show lepörgött, nem volt semmi nagyobb fennakadás, senki nem esett hanyatt – ami úgy vélem, mindannyiunk legnagyobb félelme – a hangulat pedig csodálatos volt. Még nekem is sikerült kikecmeregnem az önsajnálat mély gödréből és jól szórakoznom. Könyörgöm, ez volt az év legnagyobb bulija, nem igaz? 

A java azonban csak most következett. Az afterparty, a vörös szőnyeges bevonulás, a riporterek kérdései. Ha azt hiszitek, hogy egy bemutatónak a legkimerítőbb része maga a bemutató, nagyot tévedtek. Szerencsére a legtöbb márka ezeket a megerőltető köröket előre teszi, így mikor hulla fáradtan lekecmergünk a kifutóról, már nem kell azzal foglalkoznunk, hogy hogyan fest a sminkünk, vagy kócos-e a hajunk. Ennek dacára a Victoria’s Secret nem tette meg nekünk ezt a szívességet.

- Kész vagy? – kérdeztem Behától, mikor végre sikerült átöltöznöm, s a holmimat összeszednem.
- Igen, csak várjuk meg Candice-t – válaszolta, ámde mivel szőke barátnőnk még messze nem volt szalonképes állapotban, úgy döntöttem, elszívok addig egy cigit.

Igen, tudom rossz szokás, mégis a stressz dohányzásból mostanra rendszeres fogyasztóvá váltam. Most foghatnám arra, hogy mennyi rizikós szituációba kerültem a börtönben, holott nem teszem. Utálok magyarázkodni és nem is látom okát, hogy miért is kéne. 

Bár hamar rá kellett döbbenem, hogy nem vagyok egyedül. A hátsó ajtón jöttem ki, egy csendes, sötét mellékutcába, ezáltal teljesen jogosan számíthattam a magányra.  Viszont nem messze tőlem egy ember körvonalai bontakoztak ki, ami megrémített. 

- Ki van ott? – tudakoltam nem igazán feltételezve, hogy bármi történhet velem, legrosszabb esetben visszarohanok az épületbe. Igaz, bíztam abban, hogy erre nem lesz szükség, hiszen nem ez lett volna a kedvenc tevékenységem a tíz centis sarkaimban.
- Csak én – felelte egy ismerős hang, majd a homályból kibontakozott előttem Harry alakja, mikor közelebb jött az ajtó felett elhelyezett lámpához.
- A szívbajt hoztad rám – megkönnyebbülésemben azt is elfelejtettem, hogy elvileg nem beszélek vele, sőt, kerülöm. Komolyan kezdtem paranoiássá válni. – Mit keresel itt?
- Azt hiszem, csak kellett egy kis levegő – volt vállat, miközben szúrósan nézegette a cigarettát a kezemben. – Mióta bagózol?
- Pár hónapja. Zavar? – vontam fel a szemöldökömet. Fogalmam sincs, miért ütöttem meg vele szemben játékos hangnemet, cseppet sem volt szándékomban, mégis ez történt. 
- Nem szeretem, ha egy lány dohányzik – ismerte be. –, egyáltalán nem vonzó.
- Az jó, mert nem is akarom, hogy vonzódj hozzám – közöltem tárgyilagosan, aztán szavaimnak nyomatékot adva mélyen letüdőztem a füstöt.

Nem válaszolt, pedig azt hittem, valami igazi, Harry Styles-os visszaszólást fogok kapni, de ehelyett csakis csendesen nézett engem. Szinte égető volt a pillantása, megfagytam alatta. A szemei a fényviszonyoktól sokkal sötétebbnek tűntek, ajkai mélyvörösnek. Egyértelműen dögös volt. Elkaptam róla a tekintetemet, nem akartam, hogy a szexuális vibrálás ennél is nyilvánvalóbb legyen közöttünk. Csakhogy a szemkontaktus megszakítása nem a volt a legjobb ötlet, ugyanis, most közelebb lépett hozzám, megfogta az állam és visszafordította a fejemet. 

Magas sarkúban voltam, de még ekképpen is felém magasodott, ilyen közelségből éreztem mentolos leheletét. Nem tehettem róla, elnyílt a szám, szinte fizikai fájdalomként éltem meg, hogy nem csókolt még meg. Hát, igen, be kell látnom, nálam sokkal inkább célba ér, hogyha férfiasságára hívja fel a figyelmem, semmint, ha üres szavakat vág a fejemhez. Kezeimet ráhelyeztem a mellkasára, ezzel elérve, hogy ne jöhessen közelebb. Úgy éreztem, kettéhasadok, egyik részem kétségbeesetten vágyik rá, a másik el akarja taszítani magától.

Megtette. Nem zavartatva magát elutasító gesztusomtól, lehajolt hozzám. Puha ajkaival először csak súrolta az enyémeket, ezután amikor nem tapasztalt újabb ellenállást, először érzékein, aztán követelőzve folytatta utat törve nyelvével a számba. Éreztem, ahogy lábaim kocsonyává válnak, kezeimmel rögtön a nyakába kapaszkodtam.  Minden maradék ellenállásom a porba hullott, egyedül a pillanatnak éltem.

Hirtelen azonban egy lelketlen kacaj töltötte be a sikátort. Úgy lebbentünk szét, mint a rajtakapott tinédzserek, fejünket forgatva a zaj forrása után. Nem kellett sokáig várnunk, pár pillanattal később megpillanthattuk azokat a férfiakat, akik vészesen hatalmasak voltak, fegyvereiket pedig feltűnő helyen hordták nyilván megfélemlítés céljából.

- Harry, menj be! – suttogtam, végigjáratva a tekintetem az embereken.
- Oh, nem, kérlek, Harry maradj! – a kegyetlen hang ismét felcsendült, megfagyasztva bennem a vért. Tudtam, kihez tartozik, habár tartózkodási helyét jelenleg nem tudtam belőni.
- Mit akarsz? – sziszegtem fogaim között. Nem rémisztettek meg a gorillái, sokkal inkább idegesített az, hogy nem láttam.

A probléma hamar megoldódott. Biztonsági emberei szó nélkül álltak félre az útjából, láthatóvá téve alakját. Sok-sok éve nem láttam, ugyanakkor semmi változást nem fedeztem fel kinézetén.  Vékony, csaknem betegesen sovány volt, rosszul szabott, fekete öltönyt viselt, hamis órával és a késő időpont dacára napszemüveget. Max-szal ellentétben ő tökéletesen úgy nézett ki, mint egy alvilági bandavezér.

- Cassandra, Cassandra – kezdte fennhéjázva, miközben arany karkötőjével játszott. – Tudod, jó alaposan beleköptél a levesembe. Max letartóztatása nem tett jót az üzletnek, sőt! Az emberek elkezdtek pletykálni, hogy a szervezet meggyengült. Sok ember életébe került az árulásod.

Tisztában voltam azzal, hogy pszichikailag próbál megtörni, ennek következtében kizártam a fejemből a szavait. Egyenesen a szemeibe néztem jelezve, nem félek tőle, mindazonáltal ez csak a látszat volt. Féltettem az életemet és Harryét is. Az, hogy Rodrigo egészen Európáig jött nem volt jó hír. Mi több, kibaszottul rossz hír volt.

- Nem válaszolsz? Nem baj, akkor majd én beszélek. Sokkal tartozol nekem, Cassandra. Többel, mint hinnéd.
- Pénz kell? – érdeklődtem nyersen. – Adok…
- No, no, no, drágám. Nem kell a pénzed. A tehetséged kell és meg is fogom kapni?
- És ha nem? – szegtem fel a fejem. Nincs azaz Isten, hogy ismét belerángassanak a piszkos ügyeikbe.
- Nos, ha nem, akkor sajnos kénytelen leszek megölni a kis Rómeódat – a vigyor, melyet felvillantott ördögi volt. Ösztönösen fordultam hátra, ellenben elkéstem. Harryt már lefogták az emberei. – Nézd, Cassandra, én üzletember vagyok. Te megcsinálod nekem a melót, én cserébe békén hagyom a szívszerelmedet. Nekem fair üzletnek tűnik. Ugye, velem tartasz, drága?


Kezét felém nyújtotta majdhogynem hívogatóan. A gyomrom felfordult, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ha elfogadom az „ajánlatát”, akkor újból magába szippant az alvilág, hogyha nem, akkor megölik Harryt. És egy másodpercig sem kételkedtem abban, hogy valóban megtennék.

2014. szeptember 22., hétfő

2. évad 4. rész - Fellépő hozzátartozója

Sziasztok!
Szóval ebben a részben egy új szemszöggel, egészen konkrétan Blake-kel ismerkedhettek meg. Úgy tervezem, hogy ez állandó lenne, szóval ezentúl minden negyedik részt róla írnék, de ez természetesen rajtatok is múlik: nyugodtan írjátok meg, hogy tetszik-e esetleg nem tetszik az ötlet :)
Kellemes olvasást:
Raquel



Kapkodtam a levegőt, mikor felriadtam az éjszaka közepén. Szívem szinte majd’ kiugrott a helyéről, kellett néhány másodperc, míg felfogtam, csupán rosszat álmodtam. A félelem még mindig meg-megkörnyékezett, így felültem és arcomat a kezembe temettem, ekkor tudatosult bennem, hogy fürdök a hideg verejtékben. 

Egy pillantást vetettem az éjjeli szekrényen ketyegő órára, ami hajnali fél ötöt mutatott. Vállat vontam, eztán a fürdőszoba felé vettem az utamat. Másfél óra múlva úgy is felkelnék, teljesen felesleges visszaaludni és ezzel kockáztatni egy esetleges újabb rémálmot.

Jéghideg vízzel fürödtem, mint mindig, amióta kikerültem a katonai suliból. Egyrészt már megszoktam, másrészt… nos, ez egyfajta vezeklésszerűség volt. 

Felkaptam a padlóról egy melegítőgatyát, azután a szekrény mélyéről előkapartam egy gyűrött pólót. A célnak megfelel, még ha Cassie ki is nyírna, amennyiben meglátná, hogy ebben készülök az utcára menni. Na, nem mintha a drága húgomnak esze ágába is jutna betenni ide a lábát.

Lakásom ugyanis London egy kevésbé felkapott részén helyezkedett el, ahova csak akkor jössz, hogyha feltétlenül szükséges. Mellesleg az én kis garzonlakásom meg se közelítette az ő luxuslakását. Persze,  megtehettem volna, hogy hasonlót vásárolok magamnak, ellenben nem láttam értelmét, soha nem ragaszkodtam annyira a külsőségekhez, mint ő.

Lassú tempóban kezdtem futni, azonban mint minden testmozgás közben, most is szabadjára engedtem az egyébként elfojtott dühömet, ezáltal hamarosan azt vettem észre, hogy lassan sprint tempóban nyomom, arról nem beszélve, hogy teljesen elsodródtam a szokásos útvonalamtól. Mikor felfogtam, hogy merre vagyok, tovább kocogtam, olyan levezető stílusban, végül beléptem a Tower még ezen a korai órán ugyancsak fejedelmien kivilágított előterébe.

A portás sokat mondóan mért végig, de pont nem érdekelt. Egyenesen a lifthez mentem, mielőtt még eszébe jutna, hogy megkérdezze, mégis mit keresek itt hajnalok-hajnalán, aztán beütöttem a kódot, hogy felérhessek.

Nem túl nagy meglepetésemre, a lakásban teljes csend uralkodott, nyilván még mindenki az igazak álmát aludta. Sajnáltam Cassie-t, amikor anya kijelentette, hogy a következő hónapot itt töltik, s bár felajánlottam, hogy költözzenek hozzám, nyilván a luxust választották a katonás egyszerűség helyett.
Mikor le akartam ülni a kanapéra, nem várt meglepetés ért. Rihanna szuszogott békésen az ülőalkalmatosságon, sminkje elkenődve az arcán, amiről azt a következtetést vontam le, hogy nyilván az éjszaka közepén esett be, természetesen csatak részegen. Valami sohasem változik…

Más választásom nem lévén, egy elég kényelmetlen fotelben foglaltam helyet, később a hatalmas üvegablakokon keresztül bámultam a várost, meg az égen egyre feljebb kúszó napot. 

---

- Halihó, szépségem! - összerezzentem a hirtelen megszólítástól, nyilván kissé elbóbiskoltam időközben. Rihanna ébredt fel, lenge ruházatával nem törődve felült, majd kinyújtózott. Nem mintha lett volna olyan, amit még nem láttam volna, azért illemtudóan elfordítottam a fejemet.
- Korán keltél - jegyeztem meg, hisz valóban, a kinti időjáráson látszott, hogy nem lehet több mint nyolc óra.
- Persze, kilencre megyünk Cass-szel a showra. Gondolom, te is jössz, vagy nem azért vagy itt? Mondjuk, csini a mackónaci, viszont felöltözhettél volna egy kicsit elegánsabban is.
- Futottam - morogtam bosszúsan, mivel teljesen kiment a fejemből a divatbemutató. 
- Tuti van itt valami férfiszerkó - nyugtatott meg, amíg kezét lassan végigfutatta az enyémen. - És egyébként is, te bármiben remekül festesz. Igaz, én jobban szeretlek ruha nélkül - az utolsó szavakat,  immár a fülembe suttogta, végezetül csókot nyomott az állkapcsom alá.

Rég megbántam, hogy annak idején viszonyt kezdtem vele. Csinos lány, ugyanakkor számomra kissé túl rámenős, nem túl bonyolult személyiséggel. Úgy véltem miért ne? A mostani eszemmel persze, már kapizsgálom, hogy nem érdemes olyan emberrel kizárólag testi kapcsolatot létesíteni, aki közeli kapcsolatban áll az egyik hozzátartozómmal. Noha lehet, ha nem lett volna az a hibám RiRivel, akkor soha nem tanulom meg a leckét.

Egy fél órán belül megteltek élettel a szobák, CeCe befutásával pedig felpörögtek az események. Anya tiszta idegbeteg volt, habár senki nem tudta konkrétan, hogy ő mitől is ideges. Cassie ellenben szokatlanul nyugodtnak, sőt kedvetlennek tűnt, kissé olyan érzésem volt, hogy semmi kedve sincsen az egészhez. Davidnek szerencsére volt tartaléköltönye, íezért nem kellett hazamennem átöltözni, igaz, az eredeti tervben úgy volt, hogy csupán estére megyek, ám nem tudtam magammal mit kezdeni, és egyébként is: a főpróbák általában sokkal izgalmasabbak, mint maga a show.

A helyszín tele volt rendőrökkel és biztonsági emberekkel, akik ellenőrizték, hogy egyedül azok mehessenek be, akiknek tényleges meghívójuk volt. Tekintve, hogy még jó pár napig nem kerül TV képernyőre a bemutató, az ő feladatuk volt az is, hogy elintézzék, nehogy kikerüljön az anyag, mielőtt a rendezők szeretnék. Mi viszonylag hamar átjutottunk rajtunk, merthogy Cassie-vel voltunk.
Mivel nem mehettem hátra, hiszen még véletlenül sem zavarhattam meg a modelleket vagy a stábot, emiatt rögtön a nézőtér felé vettem az irányt. Ott még mindössze egynéhány ember lézengett, nem sokan voltak, akik ilyen korán vették volna a fáradtságot, hogy idedugják a képüket.

Nagyot sóhajtva léptem be abba a szektorba, ahol a fellépők hozzátartozóinak tartottak fent helyeket. Kissé nehezteltem, mikor láttam, hogy a mellettem lévő helyek foglaltak. Egy szőke lány ült közvetlen mellettem, aki furcsán ismerősnek tűnt. Úgy látszott, a többiek vele lehetnek, mert lelkesen társalogtak, ha engem kérdezel, még sosem jártak ilyen eseményen. Ez csupán akkor izgalmas, utána már mind ugyanolyannak tűnnek.

Elővettem a telefonomat, s szótlanul kezdtem el böngészni, bezzeg viszonylagos nyugalmam nem tartott sokáig, ugyanis egy ismeretlen, mély lányhang zavart meg tevékenységemben.

- Te is valaki hozzátartozója vagy, esetleg meghívott vendég? – kérdezte barátságos mosollyal.
- Hozzátartozó – válaszoltam gyorsan, majd ismét a képernyőre szegeztem a tekintetemet, hátha megérti, nem igazán szeretnék csevegni.
- Én is – csacsogta lelkesen. – Annyira izgi.
- Nagyon… - hangomba annyi iróniát sűrítettem, amennyit csak tudtam, mindazonáltal szemeimet még mindig a telefonomon tartottam, holott látszólag, őt ez egyáltalán nem zavarta.
- Te valamelyik modellel vagy? Tuti, hisz nem hoz lázba ez az egész – csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ő az a fajta csaj, akit Cass egy másodperc alatt le tud oltani. Ezzel szemben én sajnos, nem voltam a húgom, hiányzott belőlem az ékesszólás, nem mellesleg nem is szerettem ilyenekre pazarolni az energiám. Most azonban jól jött volna néhány találó megjegyzés. – Én a fellépőkkel vagyok. Rengeteg koncerten jártam már, de ez más, ez a Victoria’s Secret. Egyébként általában nem beszélek ennyit, tuti, most teljesen zakkantnak tartasz!

Na, ebben teljesen igaza volt. Hál’ Istennek ebben a pillanatban megkértek minden jelenlévőt, hogy foglalja el a helyét, mivelhogy megkezdődik a főpróba. 

A teremben hirtelen sötét lett, ezután a fények a hosszú kifutóra koncentrálódtak, melynek padlója csillámmal volt teleszórva. A showt Candice nyitotta meg, hosszú szőke haja csak úgy csillogott a rávetülő fényektől. Mikor Cassie kijött, tudtam valami nincs rendben. A fények kihangsúlyozták kissé feldagadt szemeit, s arcán egy kis csíkot, ami valószínűleg könnyei útját jelölték. Természetesen profin viselkedett, óriási mosolyt erőltetett magára, csábítóan mozgott, ha nem lett volna a sminkbaki, nem hiszem, hogy bárki észrevette volna: rendkívül rossz bőrben van.

- Annyira szép – hallottam magam mellett a hangot, mire egyetértően mormogtam egyet, még mindig azon gondolkodva, hogy mi történhetett. – Kár, hogy szakítottak.
- Kivel? – kaptam fel a fejem, nem várt módon keltette fel az érdeklődésem.
- Hát, az öcsémmel – kerekedtek ki a szemei, nem értve, hogy mit nem értek.

S ekkor beugrott. A mosoly. A lány mosolya pont olyan volt, mint Harry Styles-é, innen volt olyan ismerős. Szemöldökömet összehúztam, rögtön ökölbe szorult a kezem, ahogy arra a mocsadékra gondoltam. Legszívesebben behúztam volna neki. De álljunk csak meg egy szóra!

- Várj! Azt mondtad, hogy te az egyik fellépő hozzátartozója vagy. Ezek szerint ők is…
Nem kellett befejeznem a kérdést, mert ebben a pillanatban megjelent az öt fiú. Ezzel minden értelmet nyert. Cassie kedvtelensége, az előbbi kis bakija. Ez a pasi tönkreteszi az életét.
- Ki tudnám nyírni a kis férget – motyogtam inkább magamnak, teljesen elfeledkezve arról ki mellett is ülök.
- Parancsolsz? – hallottam élesen felcsattanni a hangját, odakapva a fejemet, csupán két dühös, barna szemet láttam. Dacosan néztem vissza, hiszen kizárólag az igazat mondtam.
- Jól hallottad. Megbántotta a húgomat. Mit vársz, hogy kedvesen veregessem hátba?!
- Oh, jaj, szegény Cassie – vágott vissza ironikusan. –, hisz el is felejtettem, hogy ő egy ma született bárány, nyilván ezért töltötte az elmúlt nyolc hónapot börtönben.
- Ez gyenge visszavágás volt – jegyeztem meg, miközben egy gúnyos félmosolyra húzódott a szám. – Az, hogy voltak problémái a múltban nem jelenti azt, hogy Harry felhatalmazhatva érezheti magát, hogy megbántsa.
- Hibázott – bólintott komoran. –, de pont a húgodnak kéne megértenie, hogy mindenki tehet rossz lépéseket.
- Persze, gondolom meg is érti, viszont attól még nem fog neki kevésbé fájni – mutattam rá. –, mellesleg, én még ugyanúgy megüthetem.
- Ha kezet mersz emelni a tesómra, én…
- Te mi? – már leplezetlenül vigyorogtam. – Nagyon érdekel a folytatás!
- Feljelentelek testi sértésért.

Felnevettem erre, azután láttam, hogy a One Direction lemegy a színpadról. Kihívóan kacsintottam a csajra, eztán felálltam, s a backstage felé vettem az utamat. Ő sem habozott, azonnal követett, válogatott sértéseket vágva a fejemhez. Mikor odaértem Harryhez gondolkodás nélkül ütöttem meg. Éreztem, ahogy egy kis test a hátamra ugrik, rögtön ezután apró öklök kezdték el püfölni a hátamat és a nyakamat. 

- Azonnal szállj le rólam! – kiabáltam, mire a srácok lekapták rólam. Harry még mindig az orrát fogta.
- Azon nyomban fogják le – kiabálta fejhangon két biztonsági őrnek. – Közveszélyes, felfuvalkodott…

A felháborodástól nem is talált rám szavakat. Azonban olyan dolog történt, amire nem számított. A rendfenntartók nem csak engem, hanem őt is megkérték az azonnali távozásra. Én csak nevettem, míg ő felháborodottan kiabált mindenkivel.

- Ez csakis a te hibád – mutatott rám, amikor már az épület előtt voltunk.
- Ühüm – feleltem, miközben írtam az egyik haveromnak, hogy jöjjön értem. Hanyagul az épület oldalának dőltem, mosolyogva, hallgatva a kitörését. Igazából rendkívül szórakoztatott. Arról nem beszélve, hogy ámbár Cass ki fog nyírni, amiért jelenetet rendeztem, iszonyú jó érzés volt behúzni a tesójának.

Úgy egy tíz perc várakozás után megérkezett értem John, mire búcsút intettem a hisztérikának, s beszálltam a kocsiba. Illetve csak beszálltam volna.

- Most azt tervezed, hogy itt hagysz teljesen egyedül? – csattant fel.
- Öhm, ja? – oké, beismerem, lenne mit fejlesztenem a szókincsemet. Mielőtt válaszolhatott volna, beültem az anyósülésre.
- Vigyetek haza! – rohant oda a kocsihoz.

- Tuti, nem – nevettem, ezután intettem Johnnak, hogy induljunk. Amikor a visszapillantó tükörbe néztem, azonban feléledt bennem a bűntudat. Bármennyire is idegesítő és bár Styles, attól még csaj, megkértem Johnt, hogy álljunk meg, azután kikiabáltam az ablakon: – Csak az első buszmegállóig viszünk!

2014. szeptember 15., hétfő

2. évad 3. rész - "Think before you drive"

Sziasztok!
Hétfő van, így meg is érkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog nektek, s megtiszteltek pár sorral :)
Ölel titeket:
Raquel



A hűvös levegő belekapott a hajamba, ahogy London utcáin sétáltam. Az időjárás komor volt, vastag felhőréteg bújtatta el a napot, ami az én kedvemet is elrontotta. Az ember ilyenkor nem kíván magának mást, csak hogy a pihe-puha ágyában maradhasson egész nap, egy bögre meleg teával és valami romantikus filmmel karöltve.

A lábam elé egy újságot sodort az erős szél, ami beleakadt a cipőm sarkába, így kénytelen voltam belenézni. Természetesen Cassandra virított rajta, ahogy a kiszabadulása óta minden egyes nap. Percről percre dokumentálták az életét, ami miatt – bár ez alapból elég messze állt tőlem –  kezdtem megsajnálni. Szerintem még WC-re sem mehetett ki anélkül, hogy az másodperceken belül ne landoljon az interneten.

Végre megérkeztem a keresett házhoz. A fekete Mercedes terepjáró még érintetlenül állt a feljárón, tanúbizonyságát adva annak, hogy gazdája még messze nem áll készen az indulásra. Már ezen a ponton éreztem, hogy a vérnyomásom megemelkedik, a fejemben pedig nyomást érzékeltem, ami előszele volt egy esetleges komolyabb migrénnek. Előbányásztam a táskám mélyéről a kulcsomat, s kinyitottam a bejárati ajtót.

-        - Lewis Hamilton! – kiabáltam bele a vészjósló csendbe. Komolyan mondom, ha még csak fel sem kelt, tuti, hogy kibelezem, majd felnégyelem és…
-        -  Nyugi, egy perc és megyek!

Szadista gondolataimból Lewis kellemesen mély hangja ragadott ki. Ajkaimon keresztül mélyről jövő sóhaj hagyta el a számat. Ezek szerint van rá esély, hogy ne késsünk el.  Persze, ha Hamiltonról beszélünk, ez koránt sem biztos, hogy a gyakorlatban ugyancsak meg fog valósulni. Lehet, hogy a versenypályán a világ leggyorsabb embere volt, de ugyanez nem mondható el a készülődési szokásairól is. Soha nem láttam még olyan embert, aki nála lassabban lőtte volna be a séróját.

-        - Kérlek, siessünk! Két hete nem voltam itthon, szeretnék egy kis időt eltölteni Nicoval is – kiabáltam, mire megjelent munkaadóm kifogástalan külsővel a lépcsőfordulóban.
-       - Tehát csakis a fiad miatt szeretnél sietni – Lewis hangjából csak úgy sugárzott a szarkazmus, azonban nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy belemegyek a játékába.
-     - Természetesen – feleltem a leghidegebb hangnemben, amit  ki tudtam préselni magamból. – Na, gyere, legyünk túl rajta.

Hál’ Istennek a F1-es pilóta még nem volt annyira magánál, hogy erőltesse a témát – ilyenkor szerettem a reggel hatos keléseket – és csupán a slusszkulcsot vette magához, majd pár percen belül a céges autója kényelmes bőrülésén gubbasztottam és próbáltam kisminkelni magam, hogy emberi formát öltsek.

-       - Ugye, tudod, hogy engem fognak fotózni és nem téged? – kekeckedett velem tovább sofőröm, mire egy lesajnáló pillantást kapott válaszul.
-         -   Baj, ha jól akarok kinézni? – kérdeztem vissza.
-       - Dehogy, pusztán akkor, hogyha valaki olyan miatt akarsz szép lenni, aki egyáltalán nem érdemel meg téged – jegyezte meg a tőle megszokottól sokkal komolyabban, ami arra engedett következtetnem, hogy valóban aggódik értem, ez pedig valahol megható volt. Azt hiszem.
-     - Már túl vagyok rajta – feleltem hasonló hangnemben, hogy megnyugtassam, s ez csak félig volt hazugság. Nem mondom, hogy nem gondoltam gyakran arra a jégszívű, ennek dacára szívfacsaróan helyes, északi srácra, akibe egypár hónapja nagyon csúnyán belehabarodtam. Volt néhány randink, pár lopott csókunk, ám aztán úgy a Magyar Nagydíj körül egy másik lánnyal jelent meg a paddockban egyértelműen jelezve felém, hogy mindössze futó kaland voltam a számára, egy ugyanolyan buta fruska, mint a többiek, akiket a hozzá hasonló nagy sztárok ki szoktak használni.

Ami azonban még ennél is jobban belegázolt a lelki világomba az az volt, hogy ez a fekete hajú, nálam valamivel magasabb, számomra már túlságosan is izmos, finn lány, nem tűnt el mellőle, hanem hamar állandó vendég lett a futamokon. Kéthetente – ha balszerencsém volt, akkor hetente – végig kellett néznem, ahogy kéz a kézben járkálnak a futamokon, ahogy bepózol a kameráknak, és ahogy a neve futótűzként terjed a rajongók között. Egy-két hét elteltével már őt is megállították autógrammért, mintha ő is valami híresség volna.

Persze ez nem simán az egómat tette tönkre. Amikor először megláttam ezt a lányt – akit azóta jobban sátánizáltam, akár bárki mást eddigi életem során – a szívem ezernyi darabra tőrt. Úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok, a könnyek ezrével tódultak a könnycsatornámba, viszont mivel nem akartam, hogy ő vagy akár Kimi meglássa, hogy miattuk sírok, ezért elszaladtam. Egyenesen a Lewis-nak fenntartott pihenőszobába rohantam, ahol legnagyobb sajnálatomra a tulajdonos bent tartózkodott. Ugyan addig nem igazán alakult ki közöttünk bizalmi viszony – s azóta sem beszéltünk egymás magánéletéről többet, mint az szükséges -, ellenben akkor jól esett neki kiöntenem a lelkemet. Valahogy ettől megszűnt a nyomás, ami mindaddig a mellkasomat nyomta, és Lewis elhitette velem, hogy nem én vagyok a buta cafka – aminek pedig nagyon is éreztem magam –, hanem Kimi a világ legnagyobb barma, amiért hagyta, hogy kicsússzak a kezei közül, ráadásul ilyen gerinctelen módon.

Azóta azért már hónapok teltek el, s habár még mindig sajgott a szívem, hogyha rájuk néztem, ugyanakkor immár koránt sem annyira, mint eleinte. Különben is egyedül én lehettem annyira naiv, hogy komolyan elhiggyem, hogy egy olyan ember, mint Kimi Räikkönen valóban engem akar.

-      - Megjöttünk – Lewis hangja rántott vissza a valósága, ezzel is emlékeztetve engem, hogy ma még rengeteg dolgom van, következőképp nem ártana a jelenre koncentrálnom.

Egy elhagyatott repülőtéren álltunk Londontól körülbelül tizenöt percnyire. Jó pár kocsi állt mellettünk, ezzel jelezve, hogy már többen is megérkeztek. A közvetlen mellettünk állón az FIA logója díszelgett, hisz a mai rendezvényt ők szervezték. Mellettük egy Infiniti állt, melynek oldalán a Red Bull felírat kapott helyet, amellett pedig egy másik Merci parkolt. Tehát Sebastian Vettel és Jenson Button már megérkezett.

Ebben a reklámban – mely az FIA szlogenjét a „Think before you drive”-ot népszerűsítette – minden világbajnok szerepet kapott, ezáltal számíthattam arra, hogy nemsokára Kimi és Fernando Alonso is be fog futni. Nagyot sóhajtottam, mire Lewis nyugtatásképp végigsimított a karomon. Besétáltunk arra a részre, ahol egykoron a repülők szálltak fel, de meglepetésemre nem Sebastian állt ott a kamerásokkal, hanem Cassandra a maga megfélemlítő valóságában. Haja szőkébb és rövidebb lett azóta, hogy utoljára láttam, magas sarkú, fekete bokacsizmát viselt, ugyanilyen színű bőrnadrággal, egy egyszerű, szürke felsővel, s éjszínű bőrkabáttal. Noha a napot vastag felhőréteg borította, kék szemeit sötét napszemüveg takarta el, s látványosan rágózott az előtte álló operatőr képébe. Na, igen, valami soha nem változik… Ő még mindig ugyanolyan beképzelt és nagyképű, mint volt. Pedig volt arra egy halvány remény, hogy a börtönben tanul egy kis jó modort.

-        - Nézd csak, ki van itt! – húzódott hatalmas mosolyra a mellettem álló férfi szája, mire eszembe jutott, hogy ő és Cassie kifejezetten jó viszonyt ápolnak, sőt, a lánynak köszönhettem remek állásomat mellette.
-     - Seb megbetegedett – vont vállat a megszólított, ezután szemüvegét a feje tetejére tolta. Hirtelen meglepetésemben felszisszentem, hisz gyönyörű arcát egy óriási monokli díszítette. – Semmiség - felelte félvállról döbbent arckifejezésünket látva. –, pusztán több munkája lesz velem a sminkesnek.

Mielőtt akár egy kérdést is feltehettem volna, éreztem, hogy megérkezett az, akit egyáltalán nem vártam. Nem tudom megmagyarázni, honnan, ellenben a hideg végigfutott a hátamon, minden egyes szőrszálamat függőleges helyzetbe kényszerítve ezzel. Olyan hirtelen fordítottam hátra a fejemet, hogy a nyakam beleroppant. S valóban, a megérzéseim nem hagytak cserbe, Kimi lépkedett felénk teljes életnagyságban. Keresztülnézett rajtam, azután kezet nyújtott előbb Cassie-nek, utána Lewis-nak, végül bekapcsolódott a beszélgetésbe. A döbbenettől először megszólalni sem bírtam. Nem elég, hogy ország-világ előtt megalázott, még képes kizárni egy olyan beszélgetésből is, amiben én vettem részt előbb? S mindezt olyan érzéketlen nyugalommal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga? Na, ne már…

Szótlanul sétáltam oda az egyik korláthoz, hogy nekitámaszkodjak. A szomorú azonban az volt, hogy minthogyha senki nem vette volna észre hirtelen eltűnésemet, úgy folytatták a társalgást, mintha semmi sem történt volna. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, s a kemény próbálkozástól égett a torkom. Tényleg ennyire jelentéktelen lennék? Vagy csak jelentéktelenebb, mint Kimi Räikkönen.
Végig itt várakoztam, amíg végre elkezdődött a forgatás. Mindenkinek külön jelenete volt valamint egy részt legalább százszor felvettek, tehát elég sokáig tartott ez az egész. Jensonnel kezdték, ez okból mindenki más elhelyezkedett oldalt és nézték a felvételt. Egyszer csak erős markok szorítását éreztem a felkaromon, ami miatt egy fájdalmas sikoly kúszott ki a számon.

-         -  Csss! – hallottam a rekedtes hangot, amit ezer közül is felismertem volna.
-         - Mit akarsz? – kérdeztem erőtlenül, miközben egy sötét rész felé vonszolt, szinte szó szerint.
-       -  Nem beszélsz velem – jegyezte meg, hangja teljesen érzelemmentes, sem vád, sem elégedettség nem volt benne.
-          - Mégis mit kellett volna mondanom? – kérdeztem vissza cinikusan. – Hogy gratulálok?
-           - Az vicces lett volna – válaszolta egy félmosoly kíséretében, később ajkai súrolták az enyémet.
-      - Mit csinálsz? – értetlenkedtem erőtlenül, hisz lábaim már így is remegtek, ketyegőm pedig olyan hevesen és hangosan dobogott, hogy attól féltem még a felém magasodó, szívtelen ember is meghallja.
-         - Meg akarlak csókolni – jelentette ki kissé összezavarodva, eztán ismét próbálkozott.
-         - Mi van a barátnőddel? – fordítottam el a fejem ismét.


-        -  Miért vagy ennyire bonyolult? – tudakolta, ezt követően jellegzetes mozgásával hagyott ott engem a sötétben álldogálva, gyorsan vágtató szívvel. Nem tudtam, mi történt egészen pontosan, jóllehet abban teljesen bizonyos voltam, hogy nincs minden rendben Kimi és Minttu között. Ha pedig ez valóban ekképpen van, akkor van még esélyem… S bármily’ szánalmas is, még mindig azt szerettem volna, hogy Kimi az enyém legyen és csakis az enyém.

2014. szeptember 9., kedd

2. évad 2. rész - A tetteink következményei

Sziasztok!
Ne haragudjatok a késésért, de ismét erőt vett rajtam egy betegség, ami sajnos nagyon megnehezíti az életemet. Mindenesettre próbálok a jövőben nem késni semmivel :)
Remélem tetszeni fog a rész :)
Ölel titeket:
Raquel


Ott állt előttem teljes életnagyságban. Vadítóan nézett ki, szebb volt, mint valaha. Annyiszor elképzeltem, hogy mit fogok neki mondani, hogyan kérek tőle bocsánatot, mégis ebben a pillanatban, mikor lehetőségem lenne rá, nem jönnek a szavak. Még csak rám sem nézett, szemeit először behunyta, most pedig a padlót fixírozta merev tekintettel.

- Kezdünk emberek! - kiáltotta mellettem valaki, mire Cass felkapta a fejét és beállt a helyére. Szinte éreztem a testéből áradó megkönnyebbülést, hogy nem kell velem beszélnie, én pedig csak  álltam ott sóbálvánnyá meredve, mellkasomban azzal a fojtogató érzéssel, hogy köztünk már soha sem lesz minden a régi.

- Minden oké, Styles? - kérdezte meg Liam, majd követte tekintetem útját, ami egyenesen Cassie-hez vezette. - Beszéltetek?

Csupán megráztam a fejemet. Nem volt kedvem erről csevegni, hogy meghallgathassam, mekkora barom vagyok, nem kellett rá emlékeztetni, magamtól ugyanúgy tudtam.

Körülbelül három hónappal az után, hogy Cassie bevonult a börtönbe, az egyik koncertünkön találkoztam egy lánnyal. Hosszú, szőke haj, kék szemek, kedves volt, nos, én meg magányos. Tudom, ez nem mentség, legalább is nem kéne, hogy az legyen, de mégis. Nem tudom másra fogni. Ezek után persze kiderült, hogy a csaj csak a pillanatnyi hírnévre vágyott, lefotózott a telójával, másnap pedig minden pletykalap vezető hírként hozta le. Ami pedig még szörnyűbb volt az az, hogy Cassie azóta nem állt szóba velem.

Próbáltam normálisan viselkedni, mintha nem érezném magamat szörnyen azért, amit tettem, s mert Cassie itt van tőlem mindössze méterekre, mégsem érinthetem meg. Végignéztem, hogy megy végig a kifutón, dob egy csókot Ednek, végül mosolyogva ért el a színpad végére, ahol a maga tökéletességével pózolt. A teremben minden szem rá tapadt, pontosan tudta, hogy mit csinált, tisztában volt a belőle áradó hipnotikus kisugárzásnak. Ám most nem olyan volt, mint régen. Az a Cassie élvezte volna a rátapadó tekinteteket, a mostani viszont inkább minthogyha túl szeretett volna lenni ezen.

Nem gondolkodhattam ezen sokat, hisz mi következtünk. Felálltunk a helyünkre, majd a banda elkezdte játszani a Midnight Memories első akkordjait. Elkezdtem énekelni, azonban… Az első, aki kilépett oldalról, az Cass volt. Pár centire ment el tőlem, szinte éreztem a testéből áradó meleget. Egy pillantást sem vetett rám, egyedül tovább ment, csakhogy mivel én abbahagytam az éneklést, a banda is elhallgatott, mire ő megállt. Mindenki rám nézett, senki sem értette, mi történt, én meg úgy éreztem, sürgősen levegőre van szükségem. Sohasem voltam még ennyire kényes és kínos szituációban.

- Sajnálom! - ráztam meg a fejem, eztán megkértem mindenkit, hogy kezdjük elölről.
- Minden oké? Megcsináljuk nélküled? - jött oda Zayn, amíg Cass visszament a helyére, s mindenki beállt a kezdő helyre.
- Menni fog - feleltem, azután becsuktam a szemem. Nem tudtam megcsinálni, ha Cassie-re gondolok, ha látom, ha érzékelem. Minden idegszálammal a szövegre koncentráltam, próbáltam figyelmen kívül hagyni a túlságosan is ismerős vanília illatot. Valahogy sikerült túljutni a számon, mire szerencsére kaptunk húsz perc pihenőt.

Nagy levegőt vettem, s visszamentem hozzá. Egy öltöztető csúnyán nézett rám, ezzel szemben szerencsémre a következő szekcióban nem vett részt, így volt egy kis ideje. Végre rám pillantott, tengerkék  szemei szinte foglyul ejtették az enyémeket. Felemeltem a kezem, semmire sem vágytam jobban, semmint hogy megérinthessen, viszont kitért előlem.

- Kérlek, ne! - motyogta, később elfordult, s levette a következő szettjét. Egy gyönyörű, fekete, fűzős fehérnemű szett volt, normál esetben arra való, hogy megvadítsa az embert, s letépje az előtte álló, káprázatos nőről. Ellenben most csupáncsak belenéztem a tükörbe, amiből néhány másodperc múlva vissza is bámultak rám.

- Annyira sajnálom - a begyakorolt magyarázkodás helyett csupán ezt mondtam, mivel sokkal őszintébbnek éreztem. Nem tudtam kifejezni szavakkal azt a lelkiismeret furdalást, azt a pánikot és megbánást, amit az elmúlt fél évben éreztem. Cassie ennek dacára továbbra is távolságtartó volt.
- Át kell öltöznöm - közölte, nem is reagálva előbbi szavaimra.

- Szeretlek! - mondtam leginkább elköszönésképp, viszont annyi érzelmet próbáltam ezzel átadni, amennyit csak tudtam.

Nem igazán tudtam, mit várok reakcióként, de ami történt, szerintem, arra számítottam a legkevésbé. Cass egy pillanat alatt fordult meg, tenyere pedig vörös nyomot hagyott az arcomon. Tekintete szikrákat szórt, felébresztettem a sárkányt - azt hiszem, szó szerint.

- Ne merd ezt tenni velem! - sziszegte, miközben megbökött a mutatóujjával. - Csak menj el innen, nem akarlak látni.
- Cass! - nyögtem.
- Menj!
- Kérlek! - könyörögtem.
- Cassandra, öltöznöd kell! - jött be egy hölgy, aki ezek után mosolyogva fordult felém. - Kérem, menjen ki, szoros az időbeosztásunk.

---

Persze, innentől csigalassúsággal vonszolta magát az idő, úgy tűnt, a próbának soha nem lesz vége. Mi zártuk az egész műsort a You& I című dalunkkal. Mikor ez is lement, a modellek visszamentek átöltözni, én pedig a fiúkkal az autók felé vettem az utamat. Nem tettem meg azonban mindazonáltal egypár lépést, amikor kiáltás hallatszott a hátam mögül.

- Hé, Harry! - reménykedve fordultam meg, habár már a hangszínből is tudtam, hogy nem Cass lesz az. Mögöttem tényleg nem is ő, hanem Cara futott. - Azt hittem, már meg se vársz. Na, gyere hűtlen fiú, menjünk szórakozni.

- Nem vicces - jegyeztem meg kegyetlen poénja után. - Mellesleg, nincs kedvem sehova menni.
- Oh, könyörgöm - forgatta a szemét -, Cassie is jön!
- Hogy mi? - na, most már sokkal jobban érdekelt ez a kis kiruccanás.
- Persze, rögtön figyelsz rám, mi? - nevetett, miközben kérdés nélkül huppant be a kocsimba. - Ilyenkor szokásuk beülni valahova, inni, bulizni, satöbbi. Menjünk már, el akarom pusztítani egy-két agysejtemet.

Nem is vitatkoztam többet, beszálltam és el is indultunk. Nem mentünk messzire, nagyjából három sarokra volt egy elég jónak tűnő szórakozóhely, igaz, még soha nem jártam erre. A bejárat előtt ki is szúrtam Behatit, ahogy egy másik modell társaságában cigizik. Hirtelen nem is tűnt annyira jó ötletnek ez az egész. Cassie pontosan megmondta a véleményét, miért rontsam el neki az estélyét is. Nyilván most, hogy újra a barátai között lehet, a háta közepére se kíván.

- Na, mi van, jössz már? - kopogtatott be az ablakon Cara, amivel meglepetést okozott a számomra, hiszen eddig észre sem vettem, hogy kiszállt.

Végül én is kikászálódtam, s dobogó szívvel mentem át a forgalmas úton. Az első nagy megmérettetés Behati lesz, aki nyilván annyira nem lesz elragadtatva attól, hogy eljöttem. Gyanúm be is bizonyosodott, amint odaértünk Bee szeme összeszűkült, s már nyitotta is a száját, ámde Cara közbevágott.

- Velem van, Behati - közölte elég határozottan. - Harry, ismered Lais Ribeirot?

Behati nem ellenkezett, csupán vállat vont, akárcsak azt mondaná, „nektek lesz ebből bajotok”, ezután szó nélkül hagyott ott minket. Be kell vallanom, megrettentem attól, hogy utána menjek, inkább ott maradtam Lais-szal, aki egy rettentő kedves és aranyos lány volt, ezért nem is kellett megerőltetnem magam, gördülékenyen el tudtam vele beszélgetni. Mikor bezzeg a cigarettája elégett, ő a bejárat felé indult, engem indok nélkül hagyva a kint ácsorgásra.

Igazam volt, a hely elképesztően festett. Igaz, a piros-fekete berendezésről egy pillanatra valami borbélyház jutott eszembe, noha ettől eltekintve, minden elegáns, no, meg rettentő drága volt. Nem kellett sokáig keresgélnem, hogy megtaláljam az asztalt, ugyanis lássuk be, egy legalább húsz, gyönyörű lánnyal körülvett asztalt minden férfiszem rögtön kiszúr. Mielőtt odaérhettem volna, láttam, ahogy Cassie felpattan, és felém jön. Hajaj, azt hiszem, ebből baj lesz.

- Mit keresel itt? - tette karba a kezét, mikor elég ellenséges testtartás közepette megtorpant előttem.
- Cara meghívott - próbáltam laza lenni, ugyanakkor egyrészt megrettentem tőle, másrészt legszívesebben megcsókoltam volna, legyen bármilyen következménye.

- Menj el! - hangja követelőző volt, szinte hisztérikus. Reflexből cselekedtem, kezemmel kisimítottam az arcából egy elkószált tincset.

Egy másodpercre úgy véltem, hogy győztem, hisz becsukta a szemét, azután mintha belesimult volna az érintésbe. A következő pillanatban azonban, már lendült is a keze, hogy a mai nap során másodszorra is megüssön, ám most még röptében sikerült elkapnom. Próbált szabadulni szorításomból, csakhogy sokkal erősebb voltam nála. Éppen annyira szorítottam a kezét, hogy még ne fájjon neki, ezzel szemben éreztetni akartam, hogy most nem fog előlem annyira egyszerűen elszökni.

- Eressz el, te szemét, bunkó állat! - parancsolta szinte felrobbanva az indulattól, miközben a másik kezével próbált ütni, mire azt is lefogtam. Tehetetlensége kiült az arcára, percről percre nagyobb frusztráltságot okozva benne. Próbálta a testét és a lábait használni ellenem, viszont nem sikerült kiszabadulnia. Elgondolkoztam vajon milyen borzalmas látványt nyújthatunk, ellenben rá kellett döbbennem, hogy nem érdekel. Maximálisan hidegen hagy, hogy mit gondolnak mások, csakis az volt fontos, amit ez a földre szállt angyal érzett. Muszáj volt valahogy elérnem, hogy meghallgasson. Két kezét még mindig biztosan tartva közeledtem felé, ezután átöleltem, annyira vágytam erre az érzésre, hogy nem tudtam uralkodni magamon.

Legnagyobb meglepetésemre az ellenállása megszűnt, hamarosan éreztem magam alatt válla remegését. Elengedtem és kényszerítettem, hogy rámnézzen, ekkor tudatosult bennem, hogy sír. Arcfestéke fekete csíkot hagyott csinos arcán, felemeltem a kezemet, hogy letöröljem őket, azonban minthogyha félt volna tőlem, összerezzent. Elképedve néztem rá, nem gondolhatja komolyan, hogy valaha is bántanám őt? Előbb halnék meg, mintsem hogy ártsak neki.


- Kérlek, Harry, hagyj engem békén! - ezek voltak hozzám az utolsó szavai, majd elfutott… Olyan gyorsan szaladt előlem, ahogy csak a lába bírta.

2014. szeptember 2., kedd

Új design

Sziasztok!
Nos, mint látjátok új design került fel! Ez valószínűleg nem marad sokáig, hisz drága Naomit - aki rettentő tehetséges - már megkértem, hogy készítsen egy újat, de már nagyon-nagyon untam a régit, szóval vettem a bátorságot és készítettem egy átmeneti kinézetet. Remélem nem utáljátok nagyon :)
Ölellek titeket:
Raquel

2014. szeptember 1., hétfő

2. évad: 1 rész - A kiszabadulás "öröme"

Sziasztok!
Hát, ez a nap is elérkezett. Nagyon izgulok, hogy mit szóltok, igaz ez még csak egy olyan bevezető rész, még nagyon semmi nem derül ki belőle. Na, majd a folytatásban.
Szeretném nektek megköszönni, hogy bár szünet volt a blogon, a látogatottság folyamatosan magas volt, sőt két új olvasóval is bővültünk! Eszméletlenek vagytok!
Nos, nem is húzom tovább az időt, remélem szerencsésen túléltétek az első napot!
Ölel titeket:
Raquel


Az utolsó vasrácsot is kinyitották előttem és megláttam a fegyház előtti parkolót. Az sivár volt, kopott autók sorakoztak benne, én mégis a világ leggyönyörűbb helyeként érzékeltem. A rengeteg roncs között pedig ott parkolt a vadiúj Infiniti Eau Rouge, melyen a számomra talán legfontosabb ember támaszkodott.

- Legyél jó, te kibaszott hercegnő! - kiáltotta oda nekem az udvarról Grace, akitől búcsúajándékul egy hatalmas monoklit kaptam, ami még kékes-fekete színekben pompázott az arcomon. Ő volt az a nő, aki anno gyilkosságért került a rácsok mögé, s valamiért már az első naptól kezdve hihetetlenül pikkelt rám.

- Dugd fel magadnak! - mosolyogva válaszoltam, hisz ő még évekig fog bent rohadni, míg én a mai naptól szabad ember vagyok. Elszoktam a magas sarkúktól, így a szokásosnál lassabban értem oda a kocsihoz, hogy belevessem magamat az erős karokba.

- Úristen, de jó látni téged - sóhajtottam, miközben még mindig teljes erőből szorítottam a nyakát. Ő szinte semmit sem változott, ugyanolyan izmos és jóképű volt, mint amikor utoljára láttam. Az egyetlen ember, aki minden egyes héten meglátogatott bármi történjen is.

- Téged is, hugi - fonta körém a karjait Blake. - Alig bírtam rávenni Anyáékat, hogy otthon várjanak meg, szóval jössz nekem eggyel!
- Bármit kívánhatsz! - mondtam, miközben bemásztam az anyósülésbe. -, de most vigyél haza, az ágyikómat akarom.
- Ezek szerint nem voltak kényelmesek a fekvőhelyek? - gúnyolódott, miközben beindította a motort.
- Kemények, és akkor még nem is említettem a takarókat - nevettem.
- Te tényleg egy kibaszott hercegnő vagy - csóválta a fejét, amiért kapott egy játékos ütést a karjára.

Alig bírtam elhinni, hogy túléltem. Nyolc hónapot a sitten, mindenféle gyilkosokkal és rablókkal körülzárva. Az első napok pokoliak voltak, jó párszor megvertek annyira, hogy a kórházban kötöttem ki, mindennek ellenére kitartottam, s ha a végére nem is mindenkivel, habár a többséggel jóban lettem, ezáltal nem is volt olyan szörnyű a helyzet. Na, jó Grace-szel naponta voltak nézeteltéréseink, a cellatársam azonban mutatott pár remek technikát, ennek köszönhetően ő ugyanúgy eljutott a sürgősségire, szóval utána kétszer is meggondolta, mikor provokál ki közöttünk verekedést. Egy biztos, többé nem voltam ugyanaz az ember.

Meglepő, de idegennek éreztem a Towert, amikor beléptem az előtérbe. A portás látszólag rendkívül boldog volt, hogy újra láthat, csakhogy a luxus, ami körülvett a börtön egyszerűsége után szinte természetellenes volt. A lakás azonban a maga minimalista kényelmével, elképesztően megnyugtatóan hatott… volna. Viszont ott volt a családom, a barátaim és a munkatársaim, akiknek nagyon örültem, azért értékeltem volna, ha esetleg holnap ugranak be.

- Szentséges ég! Mi történt a szemeddel? - ugrott elém Anya, hogy tüzetesen megvizsgáljon.
- Semmi bajom, pár nap és elmúlik - legyintettem.
- Mióta vagy ilyen kemény? - ölelt meg Behati.
- Vigyázz velem, két ütés és a mentők jönnek érted!
- Rettegünk - forgatta a szemeit RiRi, miközben ő is a nyakamban kötött ki.

Beleszipogtam a nyakába, boldogságomban ugyanis a könnyeimmel küszködtem. Annyira, de annyira hiányoztak, s bár tényleg nagyon szerettem volna - nyolc hónap után először - kialudni magam, rendkívül jól esett a jelenlétük. Az este további részében olyan átlagos dolgokat csináltunk, amit nem volt mostanában alkalmam: pizzát és kínait rendeltünk nagy mennyiségben valamint megnéztünk egy csomó, idióta vígjátékot. Noha ez elvileg csajos program volt, a kivételes alkalom miatt Blake, David és Apa is végigszenvedte a filmeket, Apu viszont kikötötte, hogy kizárólag akkor hajlandó, hogyha közben sörözhet és folyamatos lesz a pattogatott kukorica ellátás.

Fejemet Bee vállára hajtottam és nyakig betakaróztam. Ki sem tudom fejezni, mennyire jó érzés volt itthon lenni.

- Hallottál valamit a Victoria's Secret felől? - kérdezte egy kis idő után Beha.
- Igen, azt mondták, hogy nem bontják fel a szerződést. CeCe szerint azért, mert amiért feldobtam Max-et, kifejezetten pozitív színben tüntettem fel magam, vagy mi…
- Ebben van valami - bólintott egyetértően. - Jut eszembe, CeCe hol van?
- Amikor utoljára beszéltem vele, Milton Keyes-ben volt, hogy elintézze a Red Bullos szerződésemet. Sok dolga van mostanában.
- Szóval, minden vissza a régi kerékvágásba? - tette fel a kérdést mosolyogva, jóllehet mind a ketten tudtuk, hogy egy nagyon kényes kérdést nem érintettünk.
- Majdnem minden - emlékeztettem.

Ismét a televízióra szegeztük a tekintetünk, egyikünknek sem volt kedve belemenni a témába. Próbáltam felzárkózni a film eseményeihez, mire azonban sikerült volna kivitelezni, Behati ismét megszólalt.

- Ezek szerint jössz a szombati próbára, igaz?

El is felejtkeztem erről az egészről. Való igaz, a Victoria's Secret éves bemutatója már a nyakunkon volt, amin nekem részt kellett vennem, tekintve, hogy a márka egyik arca, tehát  „angyala” voltam. A show rendezője kérte, amint lehet, menjek be, hogy rám igazítsák a ruhákat, hisz azokat - hiányomban - a régi méreteimre készítették. Szerény véleményem szerint azonban fogytam azóta - minden igaz arról, amit a börtön kosztról mondanak.

- Igen - adtam meg végül a választ mosolyogva. Ezek az események mindig mókásak voltak.
- Ez esetben nem árt tudnod valamiről - sóhajtott nehézkesen.
- Miről? - kifejezetten rossz érzésem támadt arckifejezése láttán.
- Gondolom, még nem volt időd tájékozódni az idei fellépőkről…
- Behati könyörgöm, nyögd már ki! - türelmetlenkedtem, habár most már azért kezdtem kapizsgálni, miről is beszélgetünk.
- Öhm, jön Jessie J - kerülgette továbbra is a forró kását. - Ed Sheeran és…
- És a One Direction - segítettem ki, mire megkönnyebbülten sóhajtott.
Remek! Már csak ez hiányzott.

---

Szombat reggel nehézkesen keltem ki az ágyamból. Egyrészről izgatott voltam, hisz végre visszamehettem dolgozni, találkozhattam a barátaimmal, a divatbemutatók pörgéséért pedig mindig is odavoltam.

Az elmúlt jó néhány napban a célom a társadalomba való visszailleszkedés volt. Szerencsére ez könnyebben ment, mint vártam ugyanis öncélú akcióm – miszerint tartom magamat a Taylornak tett ígéretemhez és rács mögé jutatnom Maxet – kifejezetten kedvező sajtót kapott, ezért egyik munkavállalóm sem akart velem szerződést bontani. A Red Bull már el is küldte nekem az új szerződésünket – egy plusz egy éveset –, amiben most már kitétel volt, hogy nem használhatok, nem birtokolhatok, sőt, még csak hírbe sem keveredhetek többé bármiféle tudatmódosító szerekkel. Természetesen hezitálás nélkül írtam alá, hiszen soha többet nem terveztem, hogy ilyesmihez közöm lesz többet.

Felnyitottam a laptopomat, merthogy még bele sem néztem az e-mailjeimbe. Persze rengeteg gratuláló üzenet fogadott arról, hogy mennyire örülnek, sikeres szabadulásomnak – komolyan, mintha diplomát szereztem volna vagy hasonló. Ezeket gondolkodás nélkül töröltem. Voltak olyanok is, akik üzleti ebédre hívtak – Donatella Versacééra és Stella McCartney-éra válaszoltam csak, a többiekét átküldtem CeCe-nek. Hatalmasat nevettem azon, hogy amíg nem tudott velem személyesen beszélni, addig Rihanna elküldte nekem üziben az apró-cseprő problémáit, ezeket külön mappába tettem, mert igenis el szerettem volna őket olvasni. Végezetül, ott volt egy nagy halom e-mail Harrytől…

Körülbelül fél éve nem beszéltem Harryvel. Őszintén, nem nehezteltem rá, vagy ilyesmi, egyszerűen nem volt mit mondanunk egymásnak. Az pedig, hogy most együtt kellett dolgoznunk, nos… óriási súlyként nehezedett a mellkasomra.

Mielőtt teljesen belesüllyedtem volna az önsajnálatba, Heikki jelent meg az ajtóban, nagy mosollyal az arcán. Én ezt hasonlóval viszonoztam, majd mielőtt érzelgőssé válhattunk volna - ami kifejezetten furán nézett volna ki, tekintve egyikünk sem olyan típus - gyorsan visszaváltott szigorúba és közölte, nyolchónapnyi elmaradásunk van edzés terén. Majd, szavaihoz híven úgy meghajtott, hogy nem is maradt kérdés, a kocka hasammal fogok tündökölni a gyönyörű fehérneműkben, amiket rám aggatnak a délutáni gyakorláson.

Idén Londonban rendezték meg az év talán legjobban várt divatbemutatóját. Mikor megérkeztem a lányok közül már sokan ott voltak, Behati, Candice és Alessandra rögtön felém sietett, hogy üdvözöljön. Nem tudtunk azonban sokáig pletykálni - pedig lett volna miről -, ugyanis erős kezek ragadtak meg, s nyomtak le egy székbe, hogy minél hamarabb meglegyen a sminkem és a hajam.

Mint mindig az eligazítások és a szövegelések szinte az egész napot elvették. A PINK szekció lányai – sokan első bemutatójukon vettek részt, ekképp nagyon izgatottak voltak – végig hangoskodták az egészet, Jerome – a rendező – hasztalan próbálta őket lecsendesíteni. Mire odáig jutottunk, hogy felsorakoztunk a kifutó előtt – ami idén is csillogó felületű volt és káprázatos - már legalább  négy óra volt. Mint megtudtam, Ed Sheeran SING című dala volt az első szett aláfestő zenéje, csakhogy kis késésben voltunk, ugyanis a One Direction még nem érkezett meg.

Próbáltam nem ezzel foglalkozni, a mögöttem ácsorgó Jourdan Dunnal merültem mély eszmecserébe, amikor megéreztem a jelenlétét. Még nem láttam, egyszerűen tudtam, hogy ott van. Körülnéztem, s valóban meg is állapodhatott rajta a pillantásom. Háttal állt nekem, haja iszonyú hosszú volt, sokat változott azóta, hogy utoljára láthattam. A szívem hirtelen gyorsabban kezdett el verni, bár magam sem nagyon érettem eme reakciómat, hisz már illene túl lennem ezen a történeten, nem igaz? Szemben velem Niall volt, aki oda is súgott neki valamit, mire Harry megfordult.

Csupán egy másodpercre kapcsolódott össze a szemünk, mire észbe kaptam és elkaptam onnan. Úgy tettem, mintha teljesen lekötne Jourdan története a kisfiáról, aki most kezdte meg az első osztályt. Perifériás látásommal azonban Harryt követtem, aki éppen felénk tartott.

„Kérlek, Carához menj! Kérlek, Carához menj!”- ismételgettem szinte mantraként ezt az egy mondatot szinte könyörögve az égiekhez, miközben idegesen babráltam az ujjaimmal, ugyanis Harry egyik legjobb barátja, Cara Delevingne pusztán pár modellnyire volt tőlünk. Ellenben most sem sikerült csupán mentális erővel eltérítenem őt céljától, ekként csupán egypár másodperc múlva már felém is magasodott.


- Hello, Cassie! - hallottam meg mély hangját, mire lehunytam szemeimet.