2014. április 30., szerda

12. rész - Interlagos

Sziasztok!
Remélem mindenkinek jól telik a hét! Nos, nekem van számotokra egy rossz és egy jó hírem. A rossz hír az, hogy kizárt, hogy tudok hozni szombaton új részt. Ennek az oka a jelenlegi hihetetlen időhiányom. Viszont kárpótlásul jövő héten három részt hoznék (ez a jó hír)!
Írjatok, kommenteljetek nyugodtan! Én elutazom a hétvégén (tehát esélyem se lesz net közelbe kerülni), de amint hazaérek válaszolok mindenkinek! 
Remélem tetszeni fog az új rész és legyen nagyon jó hétvégétek!
Ölel titeket:
Raquel



Sehogy sem jött álom a szememre. Hallgattam Cassie halk szuszogását, figyeltem az arcát miközben aludt. Megnéztem a telefonom, és megint egy tucat érdeklődő sms-t találtam. Visszaírtam a nővéremnek és Louis-nak, hogy ha minden jól megy, akkor holnap visszamegyek Londonba. Liam már a múltkor célzott rá, hogy Ben Winston szeretné lassan megcsinálni az új klipet, a turnéra is el kéne lassan kezdeni a próbákat és akkor még nem is beszéltünk a stúdiózásról. Szóval lenne mit csinálnunk én meg itt henyélek Rióban. 


Cassie megmozdult a mellkasomon, ami kizökkentet gondolataimból. Elmosolyodtam, mikor ránéztem. Cassie igazán lenyűgöző volt, hihetetlen hogy mindent kockára mert tenni azért, hogy segítsen egy barátjának. 


Kibámultam az ablakon. Innen le lehetett látni egészen az óceánig. A város gyönyörűen ki volt világítva. Az ablak ki volt nyitva, így a fehér függöny meg-meg lebbent az éjszakai széltől. Hihetetlen megnyugtató látvány volt.


Hirtelen erős kéz lökésére ébredtem fel. Az erős fény bántotta a szememet, így eltartott egy kis darabig, míg ráfókuszáltam az előttem álló Blake-re.

- Elárulnád, hogy mégis mit keresel a húgom ágyában – fenyegető testtartást vett fel, karjait keresztbe tette maga előtt.

- Semmi olyan nem történt, amire gondolsz – nyugtattam meg, miközben felültem – hány óra van?
- Kilenc körül – vont vállat – nem láttad Cassie-t?


Körülnéztem a szobában, de én is csak hűlt helyét találtam. Bár a mellettem lévő hely, még meleg volt, ezért nem kelhetett fel sokkal korábban, mint én.


- Húgi? – kiabálta el magát Blake.
- Mi van? – válaszolt egy ingerült hang egy zárt ajtó mögül. 
- David megjött – válaszolta neki a bátyja – szeretne egy nagy, boldog családi reggelit.


Ekkor kivágódott a fürdőszoba ajtaja és az egy szál törülközőbe burkolózott Cassie lépett ki a gőzölgő fürdőszobából.


- Nos, ahhoz először is szerezzen be egy boldog családot – felelte, miközben a szekrényhez ment, hogy ruhát keressen magának – fiúk, ne értsetek félre, nagyon élvezem a társaságotokat, de megtennétek, hogy kimentek?

Gyorsan a szobámba mentem, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem. Gyönyörű, napsütéses és meleg idő volt, így kint terítettek meg a teraszon. A hatalmas fa asztal végén egy számomra ismeretlen férfi foglalt helyet. Fekete haja, itt-ott őszes volt már, vonásai szigorúak, de szemei mégis barátságosak voltak. A többiek is már megérkeztek, úgy tűnt csak rám vártak. 


- Üdvözlöm, David Alvares vagyok – nyújtott kezet Cassie-ék nevelőapja, amint az asztalhoz értem – Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Remélem jól érzi magát Rióban.

- Remekül érzem magam, uram! – válaszoltam, majd lehuppantam Cassie mellé.
- Remélem már körbe járta a várost! Meddig marad még? – kérdezett tovább. Szemem sarkából Annabelle-t figyeltem, aki meglehetősen étvágytalanul turkálta az elé tett rántottát.
- Csupán holnapig – válaszoltam, miközben elvettem két szelet pirítóst – lassan vissza kell mennem Londonba. Rengeteg elintézni valóm gyűlt össze.
- Hát igen. Édes a pihenés, de egy idő után muszáj visszatérni a valóságba – bólintott Mr. Alvares, majd töltött magának és a feleségének egy pohár kávét.

Egy ideig szó nélkül ettünk. Az asztalnál tisztán lehetett érezni a feszültséget. Cassie és Annabelle látványosan kerülték egymás tekintetét, valamint Veronica sem tűnt túl jó kedvűnek.

- Nos, hogy aludtatok? – törte meg a kínos hallgatást Blake. Szinte vele egy időben Veronica is fel tett egy kérdést.
- Mi lesz Cassie büntetése?

Mr. Alvares erre letette a villáját, megtörölte szalvétája szélével a száját és érdeklődve nézett végig a családján. Éreztem, hogy mellettem Cassie megmerevedik és szemrehányóan néz a húgára.

- Miért is kéne Cassie-nek büntetést kapnia? – érdeklődött Mr. Alvares, mire Annabelle megköszörülte a torkát.
- Nos, Cassie úgy döntött, hogy ismét illegális autóversenyeken indul.
- Nem indulok több versenyen! – csattant fel Cassie – ezen az egy versenyen indultam, mert egy barátomnak szüksége volt rám!

Mr. Alvares hidegen tekintett végig Cassie-n, de a lány állta a tekintetét. 

- Nem hiszem, hogy módunkban állni bárhogyan is megbüntetni Cassie-t – felelte végül Veronicának – Felnőtt ember, tehát nem a mi dolgunk eldönteni, hogy mit tegyen vagy ne tegyen. Mi csak tanácsokkal láthatjuk el, de az ő értékrendszerére kell bíznunk a többit.
- Ez annyira nem igazság – Veronica felpattant az asztaltól – Mindig ez van! Cassie bármit tehet, soha nincs semmi következménye.

Miután Veronica elviharzott, ismét csend telepedett az asztalra. Végül Cassie felállt.

- Tudjátok mit? Megmutatom Harrynek a várost. További jó étvágyat! Jössz? – fordult felém.

Mikor beértünk a házba Cassie hatalmas mosollyal a száján fordult felém.

- Mi lenne, ha egy kicsit távolabb mennénk?
- Mire gondolsz? – húztam össze a szemöldökömet. Volt valami Cassie szemében, ami azt sejtette, hogy esze ágában sincs emlékműveket mutogatni.
- Nos, arra gondoltam átugorhatnánk Interlagosba. Elég sok ismerősöm van arrafelé és akár megmutathatnám a Forma-1-es pályát is.

Mivel ez sokkal jobb ötletnek tűnt, mint otthon ülni az elég kellemetlen hangulatban végül bólintottam. Cassie összecsapta a kezét, majd elővette a telefonját, amin egy gyors hívást intézett portugálul. A végére rendkívül boldogan tette le.

- Fél óra múlva fel is szállhatunk, szóval siessünk!
- Biztos vagy benne, hogy így akarsz jönni? – kérdeztem, hisz Cassie egy hosszú, piros nyári ruhában volt.
- Miért is ne? 

Soha nem láttam még Cassie-t ennyire vidámnak és felszabadultnak. Gyorsan lementünk a garázsba és beültünk egy Infiniti terepjáróba. Csupán tíz perc múlva megérkeztünk a város szélénél elhelyezkedő felszállópályára, ahol egy helikopter várt ránk. Cassie rám mosolygott, majd kiszállt és megölelte az egyenruhában álldogáló embert.

- Harry bemutatom Federicot – kezet nyújtottam, amit ő szívélyesen el is fogadott – sajnos nem beszél angolul, de majd közvetítek kettőtök között.

Legnagyobb meglepetésemre, mikor mindannyian elhelyezkedtünk a helikopterben, nem Federico, hanem Cassie ült be a pilóta helyére.

- Te tudsz helikoptert vezetni? – kérdeztem.
- Tudod, imádok vezetni. Bármit. Kocsit, motort, kamiont vagy éppen helikoptert. Szóval úgy egy éve leraktam a vizsgát. Federico volt a tanárom.
- Nem fogunk lezuhanni? – hogy őszinte legyek, valahogy jobban megnyugodtam volna, ha Federicoval repülünk.
- Köszönöm szépen a bizalmat – vágott vissza Cassie – te csak nézd a tájat!


Ez egy remek tanács volt. Cassie valóban tudta vezetni a gépet, így egy idő után, már elég biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy a tájban gyönyörködhessek. Lassan elhagytuk Riot, átrepültünk a dombok mellett. Lélegzetelállító volt ilyen magasságból az öböl, a Krisztus szobor. 

- Sötétben még szebb – hallottam a fülhallgatóban Cassie hangját.
- Így is lenyűgöző! – feleltem.
- Rio a levegőből a legszebb. Nem hiába szoktak a képeslapokra is ilyen képeket tenni. 

A város eltűnt a szemünk elől, csupán kisebb falvak és települések felett haladtunk el. Jobb kéz fele mindvégig az óceán volt. A repülés nem tartott sokáig, csupán két óra múlva megkezdtük az ereszkedést. Egy kisebb repülőtéren szállhattunk le, csupán néhány ember és egy autó várakozott. Mikor mindannyian kikászálódtunk egy pöttöm ember sietett felénk hatalmas mosollyal.

- Cassie! – ölelte meg – Annyira örülök, hogy elfogadtad a meghívásodat! 
- Szia, Felipe! – nevetett Cassie – bemutatom egy barátomat, Harry Stylest.
- Te is szeretnél indulni? – fogott velem kezet Felipe.
- Indulni? Hol? – teljesen össze voltam zavarodva, ami nem volt ritka Cassie mellett.
- Felipe minden évben rendez egy jótékonysági gokart versenyt, ami ha nem tévedek ma délután lesz. 
- Ha akarod te is indulhatsz – csapott a hátamra Felipe, miközben elindultunk az autó felé.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, de köszönöm szépen – feleltem.

Beültünk a ránk várakozó Ferrariba, aminek a kormánya mögé Felipe ült be. Ezen meglepődtem. Ritkán láttam, hogy Cassie átengedte volna a kormányt valaki másnak.

- Betojtál, Styles? – súgta nekem oda Cassie.
- Őszintén? Induljak ellened egy gokart versenyen? Nem tűnik neked elég esélytelennek a dolog?
- Ugyan már, nem szereted a kihívásokat? – incselkedett velem.
- Úristen. Érzem, hogy nagyon meg fogom bánni, de legyen! Elindulok.
- Hallod, Massa? – kiáltott előre Cassie – Styles is indul.
- Ez remek!

Hamarosan megérkeztünk a helyszínre, ahol már nagyban zajlottak az előkészületek. Felipe kölcsön adott nekem felszerelést és egy gokartot. Fogalmam se volt, hogy ilyenkor mit is kéne tennem, de szerencsére nem maradtam sokáig egyedül.

- Most indulsz először ilyen versenyen? – kérdezte egy magas, göndör srác.
- Igen – feleltem – fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnom.
- Semmi extrát. Nyomd a gázt, de azért lassíts a kanyaroknál. Ez a verseny nem vérre megy. Egyszerűen csak érezd jól magad. Egyébként, Bruno Senna vagyok.
- Harry Styles – fogtunk kezet.
- És hogy kerülsz ide?
- Cassie-vel jöttem – feleltem, mire meg is jelent az említett fél.
- Próbálsz tanácsokat kérni, Styles? – kérdezte egy kaján vigyorral.
- Nagyon élvezed a helyzetet, igaz? – forgattam a szememet.
- Iszonyatosan!

Lassan elérkezett a verseny ideje. Nagy nehezen felhúztam magamra a tűzálló ruhát, de messze nem éreztem magam olyan komfortosan benne, mint amilyennek Cassie tűnt a múltkor. Egyre kevésbé tűnt jó ötletnek ez az egész. A gyomrom egyre inkább összeszorult, a pulzusom felgyorsult. Körülöttem mindenki nevetgélt és beszélgetett, de én úgy éreztem, hogy az életemért küzdök. A pánik hullámszerűen tört rám. Lassan beültem a gokartba. Bár a srácokkal néha elmentünk egyet versenyezni, de az semmi nem volt ahhoz képest, mint rajthoz állni egy csapat profi ellen. Most rendkívül utáltam Cassiet.


Tehetetlenül vártam, hogy felgyulladjanak a piros lámpák. Tudtam, hogy már késő visszalépni. A szívem már úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Minden idegszálammal próbáltam a rajtra koncentrálni. Mikor kialudtak a piros lámpák gyorsan a gázba tapostam. Bár kissé lemaradtam, a hátrányom egyáltalán nem volt vészes. Hihetetlen volt, de kezdtem megnyugodni és élvezni a dolgot. Utolértem az előttem haladót és már egyáltalán nem érdekelt semmi más, csak az hogy hogyan tudnám megelőzni. A verseny és a vadászat izgalma mindent kitörölt a fejemből. Megláttam a lehetőséget az egyik kanyarban és bevágtam. A perifériás látásommal érzékeltem, hogy a gokartok nagyon közel kerülnek egymáshoz, de végül nem sikerült visszatámadnia, így én maradtam elől.

Az előzés hihetetlen boldogsággal töltött el és önbizalmat is adott. Sorra előztem meg az előttem haladókat és mindössze csak kétszer előztek meg engem. Mikor célba értem és megnéztem az eredményeket, még engem is meglepett az eredmény. Nem csak, hogy nem lettem utolsó, hanem a 30-ból a 11. helyen értem célba.

Megláttam Cassie-t – aki ugyan nem nyert, de természetesen felállhatott a dobogóra – aki hatalmas vigyorra az arcán közeledett felém. 

- Nem is vagy annyira rossz – ütötte meg a vállamat – Ugye milyen fenomenális érzés?
- Hihetetlen. Mikor semmi másra nem tudsz gondolni, csak az előzésre. És azaz érzés, szinte megszállott lesz az ember – fakadtam ki.
- Azaz adrenalintól van – nevetett Cassie – Na gyere nagymenő, igyunk egy kis pezsgőt!

Egy nagy csoporthoz mentünk, ahol már elég illuminált állapotban voltak az emberek. Cassie remekül szórakozott, felszabadult és boldog volt. Én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. A mai nap végre megértettem, hogy miért is a versenyzés megszállottjai ezek az emberek. A mai nap egy olyan élménnyel gazdagodtam, amit biztos, hogy soha nem felejtek el. 

2014. április 26., szombat

Szavazás + kérés


Sziasztok!
Ezúttal egy kéréssel fordulnék hozzátok! Indultam egy blogversenyen, ahol a legjobb író kategóriában az olvasók dönthetik el az eredményt. Arra szeretnétek kérni titeket, ha időtök engedi és kedvelitek a blogot, akkor szavazzatok!

Link: http://directionerekide.blogspot.hu/


A másik, amiben a segítségeteket szeretném kérni, hogy mivel én nem nagyon (tehát egyáltalán nem) tudom kezelni a photoshoppot, kéne nekem egy olyan oldal/személy, aki tud két személyt összephotoshoppolni . Kérlek, ha ismertek ilyet, akkor írjátok meg nekem!


Köszönöm szépen ha segítetek nekem!
Ölel titeket:
Raquel

11. rész - Olyan, aki megérdemli

Sziasztok!
Ismét itt a szombat, tehát új résszel jelentkezem! Remélem ez is megnyeri majd a tetszéseteket! Mielőtt hagynám, hogy olvassatok, szeretném köszönteni új olvasóimat és megköszönni a feliratkozást, remélem nem fogok csalódást okozni. 
Nem is tartalak fel titeket tovább, kellemes olvasást!
Ps.: Kommentet, pipát szívesen fogadok!
Ölel titeket:
Raquel





- Gyere, együnk valamit – szóltam oda Harrynek, mikor már összeszedtem minden holmimat. Guido csak mosolygott, mikor beült az autóba, de nem szóltam rá. Gondoljon csak, amit akar.

Egy népszerű bisztró előtt rakott ki minket, majd elnyelte őt a sötétség. Némán mentünk be az étterembe, ami mint mindig most is tömve volt vendégekkel. Intettem régi barátnőmnek, Stellának, aki rögtön kerített nekünk egy asztalt. Mindketten az étlapunkra meredtünk, valahogy egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Végül Harry törte meg a már-már kínos csendet.

-      Egy szót sem beszélek portugálul – mutatott az étlapra.
Elnevettem magam, mire ő a szokásos kisfiús mosolyával válaszolt.
-      Rendelek helyetted – csuktam össze a kínálatot, amit egyébként is kívülről tudtam.
-      Félnem kéne? – vonta fel a szemöldökét, mire csak elmosolyodtam.
-      Ki tudja, Styles? – ingereltem, de ő belement a játékba.
-      Nos, ez olyan, mint valami furcsa bátorságpróba. Szerencsére nem vagyok válogatós.

Nevettem, majd odahívtam Stellát. Rendeltem két hamburgert, de inkább körülírtam, nehogy Harry megértsen belőle valamit, majd a legszívélyesebb mosolyommal fordultam visszafelé. Harry összehúzott szemmel nézett rám.

-      Nos, akkor vehetem úgy, hogy végre meg van az első randink? – kérdezte egy félmosoly kíséretében.
-      Nem. Veheted úgy, hogy el kell ütnünk valahogy az időt, amíg anyám elalszik, én meg farkas éhes vagyok – válaszoltam.

Harry vállat vont, majd körül nézett. Egy leharcolt étterem volt, a falakról mállott a tapéta, a képek keretén ujjnyi vastag por állt. Ha az ember csak úgy véletlenül téved be ide az utcáról, nagy eséllyel fogadja le, hogy szalmonellamérgezést kap. De az ide valósiak pontosan tudták, hogy nem csak hogy ez a város egyik legjobb kajáldája, de az ide járók már egyfajta közösséget alkotnak. Legalább tíz embert ismertem, de mivel egy idegennel voltam itt és angolul beszéltem vele, nem jöttek oda hozzánk. Harry egy kicsit kétkedő arccal fordult vissza felém.

-       - Sokat jársz ide? – kérdezte meg végül.
-   - Sokat jártam, mostanában elég keveset vagyok itthon, szóval… - vállat vontam.
-  - Érdekelne, hogy hogyan kezdted el? – felvont szemöldököm miatt tovább folytatta – ezt az egész versenyzést. Mármint… Ma hihetetlen voltál. Mindig ilyen könnyedén ment?
-     - Senki nem tud mindig nyerni – feleltem mosolyogva. Kis büszkeséggel töltött el az, hogy sikerült lenyűgöznöm – De a legtöbb esetben nem volt nehéz dolgom. Tudod, elég lázadó kamasz voltam. Sokat lógtam ki otthonról és lógtam a bódévárosban. Valahogy vonzott az a hely. Aztán csak úgy belesodródtam ebbe.
-      Nem igazán értem, hogy lehet vonzódni ahhoz a helyhez – felelte Harry, és láttam rajta, hogy őt egyáltalán nem nyűgözi le a környék.
-      Ismerni kell az ott lakó embereket. Az a sztereotípia alakult ki az emberekben, hogy ott csak rablógyilkosok és drogkereskedők laknak. Pedig ez egyáltalán nincs így. Hidd el, ha megismernéd a valódi arcát, szeretnél oda járni.

Ekkor megérkezett Stella a burgerekkel. Bár Harry váltig állította, hogy ő egyáltalán nem válogatós, azért felfedeztem az arcán egy kis megkönnyebbülést.

-      Hogy lettél profi? – folytatta a kikérdezésemet. Őszintén érdeklődőnek tűnt.
-      Egyszer egy amerikai befektető látott az egyik versenyen. Azt mondta, ha szerzek magamnak támogatókat és viszek a csapatának egy millió dollárt, akkor megkapom az egyik autóját.
-      Honnan szereztél ennyi pénzt?
-      A nevelőapámtól – ennél a pontnál egy kicsit elszégyelltem magam. Nem lehetett azzal megvádolni, hogy túl kedves lettem volna valaha is Davidhoz. Mégis mikor megkaptam ezt a lehetőséget, az első dolga az volt, hogy leellenőrizze a tulajdonost, majd amikor mindent rendben talált, akkor rögtön átutalta a pénzt – De miért csak én beszélek. Neked is elég szép karrier áll a hátad mögött.

Elmesélte hogyan jelentkezett az X-Factorba, hogyan rakta őket egybe Simon Cowell, és hogy hogyan váltak egy mesterséges csapatból világsztárokká. Elég sokáig elbeszélgettünk, főleg a hírnév előnyeit és hátoldalait vitattuk meg. Furcsa volt, de tényleg egész jól éreztem magam Harryvel. A végére már előjött a bohóc énje is, amin kifejezetten jól mulattam.

-      Lassan haza kéne mennünk – néztem az órámra. Lassan már éjjel egy volt.

Nem kellett sokat sétálni hazáig, csupán tíz perc volt, ha nem siettünk nagyon. A házban már teljes sötétség volt, így a főbejáratot használtuk. Csendesen nyitottam ki az ajtót nehogy valakit felébresszek a házban, majd gyorsan kikapcsoltam a riasztót. Már épp léptem volna rá a lépcsőre, mikor egy hang áthasított a sötétségen.

-      Elárulnátok, hogy hol jártatok?

Anyám mindig értett a teátrális belépőkhöz. Úgy éreztem magam, mintha egy rossz filmben játszanék egy tizenhat évest és épp a fiúmat próbálnám felcsempészni a szobámba. Összefontam magam előtt a karjaimat és lesajnálóan néztem a fotelben ülő női alakra. Harry egy picit zavarban volt, tisztán látszott rajta, hogy nem egészen tudja, hogy mégis mit kezdjen a szituációval.

-      A bátyád előadott egy elég gyenge verziót arról, hogy mit csináltatok, de valahogy nem igazán hiszek neki.
-      Gyanakvásod már a gyerekeidre is kiterjedt? Szerintem ezt inkább a pszichológusoddal kéne megbeszélned.
-      Hagyd abba a félrebeszélést. Téged neveltelek, nyilván gyanakvó vagyok.
-      Harry szerintem menj fel, ez a beszélgetés még el fog tartani egy darabig.

Harrynek sem kellett kétszer mondani, úgy tűnt szívesen felszívódik. Villámló tekintettel néztem anyámra. Semmi nem volt a világon, ami jobban fel tudott volna idegesíteni annál, mint amikor megint úgy beszél velem, mintha ismét tizenhat éves taknyos lennék.

- Van fogalmad róla, mi mindent tettél kockára? Egyáltalán érdekelt? Van valami ezen a bolygón, amiért felelősséget tudsz vállalni?

Egyenesen a szemébe néztem.

- Pontosan tudtam, hogy mit vállalok! Ahogy azt is, hogy mi történik, ha kiderül. De ez az én karrierem!
- A te karriered? - biztos voltam benne, hogy az egész környék hallja, hogyan kiabálunk egymással, de egyáltalán nem érdekelt - Az egész család rengeteg áldozatot hozott miattad! David a mai napig a támogatód!
- Mégis milyen áldozatot? - üvöltöttem vissza - Nagy kegyesen eljöttél Sao Paolo-ba, ha éppen itt versenyeztem! Egyébként felfogadtál egy nőt, hogy vigyázzon rám! Soha nem voltál ott! Mindig itt voltál a manikűrösöddel, a masszőröddel, meg a jó ég tudja middel! És Davidet soha nem kértem arra, hogy akár egy centet is áldozzon rám!
- Szerinted, most hol lennél, ha nem segített volna neked? Lenne akkor most hatalmas villád Malibuban? Vagy lakásod a Towerben?
- Nem, nem lenne - a szemembe könny szökött az idegességtől - de te mit tettél értem? Elhoztál otthonról, bedobtál egy ismeretlen közegbe, ismeretlen nyelven beszélők közé - vettem két nagy levegőt, hogy lehiggadjak egy picit - sajnálom, ez nem volt szép. Hálás vagyok neked és Davidnek is a karrieremért. De most már egyedül is boldogulok. Remélem, nem gondolod, hogy megtettem volna mindezt, ha nem lett volna rá nyomós indokom. De ezt az egyet valahogy elfelejtetted megkérdezni. Ne haragudj, de fáradt vagyok, most elmegyek aludni.

Mielőtt válaszolhatott volna faképnél hagytam. Felszaladtam a lépcsőn és becsaptam magam mögött az ajtót. A könnyek patakokban folytak le az arcomon, de zokogásom teljesen hangtalan maradt. Tudtam, hogy lehetetlenül és hálátlanul viselkedtem, de anyám valahogy mindig ezt hozta ki belőlem. Soha nem tudtuk normálisan megbeszélni a dolgainkat. Ha valami probléma adódott kettőnk között, akkor hamar elfajult a helyzet, így egy idő után inkább a szőnyeg alá söpörtük a nézeteltéréseket.

Hirtelen kopogtattak. Nem igazán szerettem volna senkivel beszélgetni, ezért eszem ágában nem volt kinyitni. De a kopogás csak nem maradt abba, így feltápászkodtam a földről, ahol eddig kuporogtam. Az ajtó mögött Harry állt.

- Mit keresel itt? - kérdeztem, de azért elálltam az ajtóból. Ő becsukta maga mögött, de még mindig fürkészően nézett rám.
- Gondoltam megnézem, hogy vagy - vont vállat - az lent nem hangzott túl jól az anyukáddal.
- Csak a szokásos - adtam a flegmát, de én is tudtam, hogy nem igazán hihető, főleg, hogy a könnyeim elmosták a sminkemet és a szemeim még mindig pirosak voltak a sírástól.
- Tudok segíteni? - Harry egy lépéssel közelebb lépett.
- El tudod tüntetni huszonegy év nézeteltéréseit? - kérdeztem.
- Nem.
- Akkor nem hinném, hogy tudnál segíteni - mosolyogtam rá - de köszönöm, hogy megkérdezted.

Leültem az ágyamra és felhúztam magam elé a lábaimat, majd rátámasztottam az államat. Ismét elkezdett folyni a könnyem, nem bírtam visszatartani őket. Harry egy ideig csendesen várta, hogy lecsillapodjak, csak azután szólalt meg, mikor a kézfejemmel letöröltem az arcomat.

- Szeretnél, beszélgetni vagy inkább hagyjalak aludni?
- Nem szeretnék egyedül maradni - lesütöttem a szememet. Nem hangzott túl fairnek, hogy eddig bunkó voltam vele, de amikor szükségem van rá, akkor elfogadom a kedvességét - de nem akarok a terhedre menni. Inkább átmegyek Blake-hez.
- Miattad vagyok itt - mutatott rá - nem vagy terhemre.

Harry hátrafeküdt, de elég messze ahhoz, hogy ne vegyem tolakodásnak. Elmosolyodtam ezen. Elég kevés olyan srácot ismertem, aki egy ilyen helyzetben nem próbálja rögtön kihasználni a helyzetet és leszavalni rólam a bugyit.

- Feküdj már le kényelmesen - ütöttem a mellettem lévő üres helyre.

Harry kényelmesen elhelyezkedett, de még mindig volt köztünk egy kis rés. Én még mindig korábbi testhelyzetemben voltam.

- Szép innen a kilátás - szólalt meg kicsit később - Rio gyönyörű éjszaka.
- Voltál már igazi rioi karneválon? - kérdeztem, sokkal élénkebben, mint az előtt voltam.
- Nem, de egyszer nagyon szeretnék. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül világhírű.
- Hidd el, ha elég alkoholt iszol, akkor bármelyik fesztivált a világ legjobbjának tartod. De valóban van valami plusz, ami a rióit a többi fesztivál felé emeli.

Harry zöld szemei találkoztak az én kékjeimmel. Egy pillanatra elvesztem a szemében. Iszonyatosan vágytam arra, hogy megcsókoljon. Mintha csak megérezte volna hirtelen felindulásomat, elkezdett közeledni hozzám. Hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon. Mikor rájött, hogy nem fogok ellenkezni akkor kissé hevesebbé vált. A hátamra feküdtem és magamra húztam, miközben beletúrtam a hajába. Lábaimat a csípője köré fontam és éreztem, ahogy izgalomba jön. Mikor elfogyott a levegőnk, akkor a két kezére támaszkodott és nagyon komolyan nézett rám.

- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne - csóválta meg a fejét, majd legördült rólam.
- Nem akarod? - néztem rá összezavarodva.
- Mindennél jobban szeretném - válaszolta komolyan - de válaszolj őszintén: ha nem lennél feldúlva, akkor is itt tartanánk?
- Valószínűleg nem - válaszoltam - de nem gondolod, hogy kissé túlfilozofálod a dolgokat? De most komolyan, én beszéllek rá arra, hogy szexeljünk? Te vagy valamit nagyon tudsz, vagy te vagy a legnagyobb idióta, akivel valaha találkoztam!
- Akkor én vagyok a legnagyobb idióta - felelte sóhajtva.
- Rendes srác vagy - mondtam miközben rádőltem a mellkasára - olyan lányt érdemelsz, aki ezt értékelni is tudja.

- Aludj - suttogta bele a fülembe, majd elkezdte simogatni a hátamat, amitől egy idő után elnehezedtek a szemhéjaim és mély álomba merültem.

2014. április 23., szerda

10. rész - Barátból ellenfél

Sziasztok!
Nos, megérkeztem az új résszel, nagyon remélem, hogy tetszeni fog. Arra gondoltam, hogy tegyük egy kicsit interaktívvá a dolgot, ezért felraktam az oldalra egy szavazást, hogy melyik F1-es pilótát szeretnétek, ha nagyobb részt kapna a történetből. Remélem sokan fogtok szavazni. A másik kérésem az lenne, hogy légyszíves ha kedvetek vagy időtök engedi írjatok egy bejegyzést, mert ennél a résznél, még a szokásosnál is jobban érdekel a véleményetek!
Nem is szaporítom tovább a szót. kellemes olvasást!
Ölel titeket:
Raquel



Szinte ki kellett szöknünk a házból. Cassie úgy tűnt nem először tesz ilyet, gyakorlott mozdulatokkal mászott ki a földszinti ablakból, majd egy macska ügyességével landolt a gyepen. Nos, nekem ez nem ment ugyan ilyen gördülékenyen, a földet éréskor elvesztettem az egyensúlyom és a hátsómon landoltam. Cassie a szemét forgatta, majd elindult az utcán. Kétsaroknyit kellett sétálnunk, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Most azonban nem azért, mert Cassie ellenséges arckifejezése láttán elment a kedvem a beszélgetéstől, hanem azért mert úgy tűnt már teljesen leköti az előtte álló megmérettetés. Pár évvel ezelőtt jártam már Forma - 1-es futamon és már akkor is megdöbbentett, hogy egy ilyen verseny mekkora megerőltetéssel jár a pilóta számára. Bár az utcai autóversenyzésben nem voltam otthon, de a Cassie-ből áradó feszültség arra engedett következtetni, hogy ez sem lesz könnyebb annál.

Guido már a kormánynál ült, és rögtön el is indult, ahogy beültünk. Ő sem szólt egy szót sem, így kibámultam az ablakon. Már ezelőtt is jártam Rióban, de most egy olyan részre mentünk, amit nem igazán mutogatnak a prospektusokban. Az emberek arca itt meggyötört volt, a levegő büdös, a házak lelakottak. Minden szempár gyanakodva követte utunkat, egy barátságos tekintetet sem láttam.
De mind ez semmi nem volt, ahhoz képest, ami a következő állomásunkon várt rám. Ez már teljesen kihalt volt, mégis ki nem mondott fenyegetés lengett a levegőben. Ezt már láttam képeken: a bódévárosban jártunk. Az alvilág és a mélyszegénység kerületében. Automatikusan nyeltem egyet. Ez nem az a rész volt, ahol csak úgy fesztelenül sétálgat az ember.

Szerencsére azonban nem ez volt a végállomásunk. Túlhajtottunk a város szélén és egy elhagyatott gyártelep felé haladtunk. Látszólag egy lélek sem volt sehol, de ahogy közelebb értünk már hallottam az elfojtott zenét. Guido kiszállt az autóból, mikor megérkeztünk a kerítéshez, amit egy lakat zárt le a betolakodók elől. Guidónak azonban úgy tűnt ez nem okoz problémát, meglepetésemre viszont előkapott egy kulcsot, így akadály nélkül bejutottunk.

A gyárépület mögötti résztől leesett az állam. A zene itt már fülsiketítő volt, a tömeg pedig hatalmas. A lányok lenge ruhákba öltözve táncoltak vagy a kocsikon vagy azok környezetében. Az ember szeme, ha akarta, ha nem rájuk tévedt. Az autók gazdái között voltak gengszternek kinéző alakok, mások rappernek öltöztek. Távolabb egy emelvényt láttam, ami körül még több lány tekergett, de a rajta álló és ülő embereket nem tudtam rendesen kivenni. Őket gondoltam a pénzesebb rétegnek, hisz nem egy biztonsági ember ügyelt éberen körülöttük.

- Csapjunk bele a lecsóba - mondta Guido, amikor végre megálltunk egy helyen az autófelvonulásban. Mindannyian kiszálltunk, a talpam alatt éreztem a rap ritmusát.
- Nézd át az autót - válaszolta Cassie, majd összevonta a szemöldökét, amikor egy fekete öltönybe burkolózott alak közeledett felénk. A tömeg egyetlen szó nélkül vált ketté előtte.
- Miss. Clarke, Mr. Styles Mr. Bracamonte sok szeretettel köszönti magukat és arra kéri Önöket, hogy tartsanak vele egy italra - bár modora tökéletesen udvarias volt, minden szavából sütött az agresszió.
- Természetesen - Cassie úgy fogadta el az ajánlatot, mintha ez teljesen természetes lenne, de én aggódtam. Először is, ezek az emberek honnan tudják a nevem?
- Cassie - suttogtam - Mi fog történni?
- Semmi rossz - súgta vissza - csak maradj csöndben és akkor nem lesz baj.

Ez nem éppen nyugtatott meg, de azért próbáltam magam legalább annak tettetni. Egyenesen az emelvényhez vittek minket. Az első, ami szemet szúrt, hogy középen két ember ült egy hatalmas székben, körülöttük csaknem meztelen lányok táncoltak, hátuk mögött fekete öltönyösök egész sora. A többi jelenlévő állt, valószínűleg eddig beszélgethettek, de amint felléptünk minden szem ránk szegeződött. Az egyik ülő - egy feltűnően fiatal férfi - felpattant és valamit kiáltott nekünk portugálul. Cassie az eddig is rá jellemző hidegséggel válaszolt, mire a másik a fejéhez kapott.

- Persze, ne haragudjatok - mondta vaskos akcentussal - el is felejtettem, hogy a fiatal énekesünk nem beszéli a nyelvet! Hát akkor maradjunk az angolnál! Mérhetetlenül örülök, hogy csatlakoztak hozzánk! Miss. Clarke, nagyon lekötelez azzal, hogy Önt tudhatom az egyik autómban!
- Hogyne örülnél Bracamonte! Hisz, Miss. Clarke szinte már egy élő legenda itt - a másik férfi is felállt, jól szabott szürke öltönyben volt és sokkal öregebbnek tűnt társánál. Fehér kecskeszakálla és metsző kék szeme volt - De engem úgy értesítettek, hogy Ön már visszavonult. Minek köszönhetjük hirtelen visszatérését?
- Ugyan már, kedves barátom - kedélyeskedett Bracamonte - hisz ez magánügy. Egyáltalán nem tartozik ránk! Nos, csak azért zargattuk magukat, hogy köszönhessünk, de gondolom, rengeteg elintéznivalójuk van még...
- Ki lesz az ellenfelem? - Cassie a kérdést egyenesen a szürke öltönyösnek tette fel, aki erre egy gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Egy régi ismerőse, Miss. Clarke! Matthias!

A felszólításra egy magas, sötét hajú srác lépett elő oldalról. Éreztem, hogy Cassie megdermed mellettem, eddigi tökéletes nyugalmának páncélja pillanatok alatt hullott le. Kissé eltátott szájjal meredt rá, kék szeme kitágult meglepetésében.

- Te? - nyögte ki végül.
- Szia Cass! - úgy tűnt őt elégtétellel tölti el Cassie döbbenete - Remélem hiányoztam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lep meg, hogy itt vagy, de így legalább végre összemérhetjük a tudásunkat.
- Te utolsó, szemét dög - köpte Cassie és csak a jó reflexeimnek volt köszönhető, hogy nem vetette rá magát a srácra - Te hazug, gusztustalan, alattomos...
- No de, Miss. Clarke - a szürke öltönyös úgy tűnt remekül szórakozik, Bracamonte viszont felemelte a kezét.
- Mr. Styles, biztos vagyok benne, hogy rengeteg tennivalójuk van még. Kérem kísérje vissza Miss. Clarke - ot az autóhoz.

Nem kellett kétszer mondania. Cassie azonban nem tűnt úgy, hogy szeretne együtműködni. Végül kénytelen voltam a vállamra kapni és lecipelni.

- Azonnal tegyél le, Styles - visította a fülembe, de nem érdekelt. Ha más szituációban lettünk volna valószínű még élveztem is volna a vergődését.

Guido már az autón ügyködött mikor visszaértünk. Szemöldöke a homloka közepére szaladt, amikor meglátott minket. Cassie-t nem túl gyengéden tettem le, aminek az oka az volt, hogy a végén már a körmeit is a hátamba vájta, ami nem volt túl kellemes érzés.

- Eláruljátok, hogy mit csináltok? - kérdezte meg végül Guido.
- Inkább te árulj el nekem valamit - csattant fel Cassie, olyan nyersen, hogy Guido hátrált előle egy lépést - Matthias mióta versenyzik?

Guido nem nézett Cassie szemébe. Kezeimet összekulcsoltam magam előtt. Kezdett elegem lenni abból, hogy soha nem értek semmit.

- Igazából soha nem hagyta abba - felelt végül Guido.
- Adtam neki pénzt - Cassie még mindig őrjöngött - rengeteg pénzt, hogy abbahagyja. Ő megígérte. Mit ígérte? Megesküdött, hogy többet a közelébe se meg a versenyzésnek.
- Matthias tehetséges - Guido visszafordult az autóhoz - Nem volt tisztességes ezt kérned tőle.
- Tőled is ezt kértem és te meg is tetted! Nem önzőségből kértem, hanem a ti biztonságotok miatt!
- Soha nem mondtad el, hogy mitől kell félnünk. Persze, a nyilvánvalót leszámítva. Nem csoda, hogy Matthias nem tartotta magát a megállapodásotokhoz.
- Miért véded? - Cassie úgy tűnt kezd lehiggadni, de még mindig kellőképpen bosszús volt ahhoz, hogy ne merjek belekérdezni a beszélgetésbe.
- Nem védem, csak rávilágítok, hogy az ő szempontjából is érthető a dolog. Túl magas és túl nehéz, hogy szerződtetett versenyző legyen, ráadásul a tőkéje sincs meg hozzá. Ha versenyezni akar, azt csak itt teheti, ő pedig nagyon is akar.

Cassie erre nem tudott mit mondani, csak felkapta a telefonját és elvonult. Guido a fejét csóválta, de nem szólt utána.

- Ki ez a Matthias? - kérdeztem, amikor Cassie egy fülhallgatót dugott a fülébe.
- Régen Cassie egyik pártfogoltja volt. Nagyon tehetséges volt, de nagyon vad. Cassie megtanította neki, hogyan gondolkodjon verseny közben, hogyan reagáljon egyes szituációkra.
- Oké, eddig értem, de miért haragszik rá Cassie?
- Pár hónappal azután, hogy Cassie profi pilóta lett eljött hozzám. Reszketett és a ruhája meg volt tépve, hihetetlenül rossz állapotban volt. Könyörgött, hogy szóljak mindenkinek, hogy azonnal abba kell hagynunk az utcai versenyzést. Soha nem mondta el, hogy mi történt, de mindenkivel megígértette, akivel együtt dolgoztunk, hogy nem dolgozik soha többé ilyen helyen. Akinek ez a megélhetést jelentette és elfogadta adott egy csomó pénzt. De Matthias nem tartotta be a szavát. Felkereste a stáb tagjait és a legtöbbjüket rávette, hogy térjenek vissza. Gyakorlatilag most azzal a csapattal áll ki Cassie ellen, akik régen vele dolgoztak. Olyan ez neki, mintha hátba szúrták volna.

Elgondolkodtam Guido szavain. Már értettem, hogy miért borult ki ennyire Cassie. Belegondoltam milyen lenne, ha Louis vagy bármelyik másik srác hirtelen az ellenségemmé vagy az ellenfelemmé válna. Felé néztem és így tett Guido is. Becsukott szemmel ült, úgy tűnt minden erejével a zenére koncentrál, a homlokán kis ráncok jelentek meg az erőfeszítéstől. Gondolom így próbálta lenyugtatni magát.

- Guido! - hangzott egy határozott hang a hátunk mögül. Guido kinézett a motorháztető mögül, de nem igazán örült annak, amit látott.
- Matthias! Alex! - bólintott a két érkező felé.
- Jó téged újra látni - folytatta Matthias, miközben körbe járta a kocsit - hol vannak a többiek?
- Többiek? - Guido próbálta ignorálni ellenfelünket, de ő nem igazán szerette volna magát hagyni.
- Azt ne mond nekem, hogy hárman álltok ki ellenem - nevetett Matthias.
- Miért ne mondanám? Lehet, hogy elloptál mindent, amit Cassie-vel felépítettünk, de ne felejtsd el, hogy az embereid mindent tőlünk tanultak! Csak sok szerencsét tudok kívánni.
- Nos, ezt akár vehetném sértésnek is, de nem teszem. Beszéljen inkább helyettünk a végeredmény.
Intett csatlósának, hogy menjenek.

- Seggfej  - csóválta a fejét Guido.
- Még mekkora seggfej - mondta egy lányhang - De nem baj, tudod mit szoktam mondani. Nincs annál jobb, ha jól ismered az ellenfeled stílusát. Én pedig még becsukott szemmel is tudom, hogy mit csinál Matthias a pályán.

Cassie arcán megjelent egy olyan mosoly, amitől biztosak lehettünk benne, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy a földbe tapossa az ellenfelét.
---

Bármennyire is valószínűtlen Cassie káprázatosan festett tűzálló ruhában. Az ember azt hinné, hogy még egy ennyire széplány összhatásán is ront egy ilyen szerelés, de nem. Valahogy magabiztosabban, határozottabban mozgott benne, az ember úgy érezte, mintha így sokkal jobban érezné magát, mint a szokásos, hétköznapi ruháiban.

Lassan mindenki a két autó köré gyűlt, minden arcon az izgatott várakozást láttam. Mindkét versenyző az autója mellett állt és gondolataiba mélyedt. Cassie rám nézett mielőtt felvette volna a bukósisakot. Azt hiszem képzelődtem, de mintha egy apró mosoly játszott volna az ajkain mielőtt azok eltűntek volna a fehér sisak mögött. Guido segített Cassie-nek becsatolnia magát, majd beindították a motorokat.

Egy vékony, barna bőrű lány sétált a két autó közé egy sállal a kezében. Barna szeme jókedvűen csillogott, megjelenésére mindenki elcsöndesedett, így már csak a két motor halk dorombolását lehetett hallani.

- Ismeritek a szabályokat - mondta - összesen öt kört kell megtennetek a kijelölt pályán. Az győz, aki először ér célba. Mikor eldobom a sálat, kezdetét veszi a verseny.

Az izgalom hirtelen lett úrrá rajtam. Minden idegszálammal a sálra koncentráltam, mintha nekem kellett volna elrajtolnom. A várakozás idegtépő volt, a másodpercek csigalassúsággal teltek. A sál végül lassított felvételként hullott a földre.

Hatalmas füst és kerékcsikorgás. Hirtelen ennyit sikerült felfognom, majd mire újra összeszedtem magam a két autó már messze járt. A gyomrom összerándult, amikor láttam, hogy Cassie hátrányban van.

- Le tudja dolgozni? - kérdeztem Guidót.
- Persze - bólintott - nem az első körben kell megnyerni a versenyt. Cassie tudja, hogy mit csinál.

Mintha Cassie csak erre várt volna, hirtelen oldalra rántotta a kormányt és ellenfele mellé ért. Ekkor azonban egy kanyar következett, Cassie pedig ismét besorolt ellenfele mögé.

Már a gyárnál jártak, így átmenetileg elvesztettük őket szem elől. Ennek valami féle pihenést kellett volna jelentenie, de nem. Csak még jobban nőtt bennem a feszültség, amiért nem láttam, hogy mi történik. Óráknak tűnt mire ismét elő bukkantak, az meg még frusztrálóbb volt, hogy még mindig Matthias vezetett.

Három körön keresztül nem sok változás történt, azon kívül, hogy néha Cassie kivágott Matthias mögül. Viszont jó hír volt, hogy kifejezetten közel haladtak egymáshoz. A negyedik körben már komolyan kezdtem azon aggódni, hogy Cassie elveszíti a futamot, de Guidón, arcán csak egy elégedett mosolyt láttam.

- Minek örülsz ennyire? - kérdeztem türelmetlenül.
- Ki fogja idegelni - felelte - Azért próbál beszúrni mellé, még akkor is, amikor tudja, hogy esélye sincs. Hibára próbálja kényszeríteni.
- És ha nem sikerül neki? - kérdeztem rekedten.
- Nyugi, Cassie gyakorlott versenyző. Ha nincs hiba, akkor megelőzi.

Próbáltam osztozni Guido pozitív meglátásában, de valahogy nem sikerült. A rossz érzéseimet sehogy sem sikerült leküzdenem. Már az utolsó körnél jártunk.

Ekkor hirtelen Cassie ismét megpróbálkozott az előzéssel. De most nem sorolt be a kanyarnál, mint eddig tette, hanem bent tartotta az autót és megelőzte Matthiast. A tömegben jó páran éljeneztek, de nekem még mindig nem oldódott fel a gyomromban a görcs. Nem is tévedtem. Matthias már a következő kanyarban visszatámadott, de túl agresszív volt. Bár nem vagyok nagy autóverseny szakértő, de még én is láttam, hogy esélye sincs az előzésre, de ő mégsem tágított. Hallatszott egy nagy csattanás és fékek csikorgása, de a látványt eltakarta a szemünk elől a baleset füstje. Páran felsikoltottak, de a legtöbben csak döbbenten bámultunk bele a fehérségbe. Pár óráknak tűnő másodpercig nem történt semmi, majd a füstből kibontakozott egy autó.

Hörögve fújtam ki a levegőt, amikor megláttam, hogy Cassie az. Az kocsi jobb hátulja teljesen leamortizálódott, de szerencsére semmi olyan sérülés nem látszott, ami veszélyeztette volna Cassie sértetlenségét. Nem sokkal később látni lehetett, ahogy Matthias is kikászálódik a roncsból és dühében az aszfalthoz vágja a bukósisakját.

Hatalmas üdvrialgás fogadta a célba érő autót. Bracamonte volt a legboldogabb, ő gyorsan Cassie elé sietett és felemelte a jobb kezét a levegőbe, mire az éljenzés még hangosabb lett. Cassie gyorsan kiszabadította magát, és felénk indult. Guido nyakába vetette magát, majd mondott neki valamit portugálul.
Aztán felém fordult. Nem tudom miért, de a szívemet a nyakamban éreztem, mikor rám nézett. Elindult felém és a nyakamba vetette magát. Gyorsan átkaroltam a levegőbe emeltem. Az orromat megcsapta az illata és egy másodperc alatt elfelejtettem, hogy hol vagyok, és hogy mit csinálok. Az édes pillanatot végül egy rekedtes férfihang szakította meg.

- Úgy tűnik, még mindig lenne mit tanulnom tőled!
Matthias volt az. Cassie kibontakozott az ölelésünkből és felé fordult. A fiú kezet nyújtott és elmosolyodott. Cassie megragadta a békejobbot.
- Te idióta. Még is mire gondoltál?
- Fogalmam sincs - rántott vállat - Ez olyan mindent vagy semmit taktika volt.

Miután elsétált, Cassie még visszafordult felém.


- Nem hittem, hogy be fogom vallani, de örülök, hogy itt vagy Styles!

2014. április 18., péntek

9. rész - Várakozás

Sziasztok!
Először is, nagyon szépen köszönöm a pipákat és a többi visszajelzést, kérlek ne hagyjátok abba! Másodszor, képzeljétek a héten átléptük az 1000 megtekintést, amitől hihetetlenül boldog voltam, nagyon hálás vagyok nektek! Végül, de nem utolsó sorban, tegnap Viki kihirdette a blogján tartott verseny eredményét, amin első helyet értem el, amit még mindig nem fogtam fel. Amint megkapom az oklevelet ki is rakom!
Ennyi lettem volna, most átadom a helyet a történetnek! Kérlek, ha tetszett hagyjatok valami nyomot magatok után.
Ölel titeket:
Raquel



Régi, romos raktárépület mellett álltam a vaksötétben. Láttam egy távoli utca lámpáját, de fényköre nem ért el idáig. Óvatosan megindultam, hogy megkerüljem az épületet. Szokatlanul hideg volt, bőröm libabőrös lett dzsekim alatt. Úgy tűnt az egész hely kihalt, csupán az óceán hullámainak morajlását hallottam. Megtaláltam a nehéz vasajtót, a telefonommal világítva megpróbáltam kinyitni. A hely régóta elhagyatott lehetett, a rozsda már ette a fémet, a nyikorgást ágyúdörgés szerű ricsajnak éreztem. Behunytam a szemem és beléptem az épületbe. A telefonom gyenge fénye csupán egy-két lépésnyi területet világított be előttem. A szívem szapora dobogását a torkomban éreztem, lépteim zaját sokszorta hangosabbnak éreztem, mint általában. Hirtelen valami ricsajt hallottam magam mögött, megdermedtem, de a zaj forrása elült, ismét csend telepedett a raktárra. Tovább puhatolóztam. Minden lépéssel egyre távolabb kerültem a bejárattól és ennek nagyon is a tudatában voltam. Talán még soha nem féltem ennyire.

- Helló, szépségem - a kegyetlen hang villámcsapásként ért. Úgy éreztem mozdulni se tudok, végtagjaim felmondták a szolgálatot. Egy idegen férfi légzését hallottam magam mellől, agyam kétségbeesetten követelte, hogy azonnal tűnjek el onnét. Halk nevetés törte meg a feszült hallgatást, de ez már a közvetlen közelemből hallatszott. Egy hatalmas kéz érintését éreztem a bőrömön...

Egy kipufogó hangja ébresztett fel a rémálmomból. Egész testem hideg verejtékben fürdött, a vékony takaró gúzsba kötött. Kiszabadítottam magam a selyem fogságából és felültem az ágyban. A régi szobám megnyugtató látványa fogadott. Az ismerős sárga falakat nézve lecsillapítottam szapora légzésemet. Mikor összeszedtem magam, elindultam, hogy enyhítsem torkom szárasságát. Az ágy mellett lévő ébresztőórára néztem. Hajnali fél három volt, így nem éreztem szükségét annak, hogy köpenyt rángassak magamra.

A hatalmas ház kissé ijesztő volt, főleg egy ilyen rémálom után, így inkább felkapcsoltam minden villanyt, ami az utamba került. Meglepve tapasztaltam azonban, hogy a konyhában már világos volt. A magas férfialakot még hátulról is felismertem. Göndör haja kócos volt és úgy tűnt ő sem hitte, hogy éjszakai sétája során belebotlik valakibe, mert rajta is csupán egy kopott boxer volt.

Be kell valljam, hogy a srác kifejezetten meglepett az elmúlt napokban. Mikor megjött annyira hideg és bunkó voltam vele, amennyire csak tudtam, de őt úgy tűnt ez egyáltalán nem zavarja. Sőt! Minden nap megjelent a garázsban, hogy segítsen nekünk, és bár nem értett az autószereléshez, Guido útmutatásaival hamar belejött és be kell látnom, hogy nagyban segítette a munkánkat. Egy idő után már én is túlzásnak éreztem, hogy beszólogatok neki, így inkább befogtam a számat. Úgy tűnt, hogy ezt Harry előre lépésként könyveli el, innentől ugyan is megpróbált beszélgetéseket kezdeményezni. Én főleg hallgatásommal tüntettem, de Guidoval hamar összebarátkoztak.

Harry valószínűleg megérezte, hogy figyelik, mert hátrakapta a fejét. Zöld szemével kissé pimaszul végigmért. Hál'istennek nem voltam szégyenlős fajta, különben biztos, hogy elpirultam volna, hisz nem volt más rajtam, mint egy lenge hálóing, ami valljuk be, nem sokat takart.

- Ne hittem volna, hogy találkozok valakivel ilyenkor - szólalt meg végül a szokásosnál is rekedtebb hangon.

- Csak egy pohár vízért jöttem - válaszoltam. Szavaimhoz hívem elindultam a hűtőhöz, majd kivettem egy üveg vizet. A hideg innivaló rettentően jól esett, felüdülve fordultam vissza késő esti beszélgetőpartneremhez.

- Izgulsz? - kérdezte.

- Talán egy kicsit - füllentettem. Az igazság az volt, hogy a gyomrom már most összezsugorodott és egész testemben remegni kezdtem, ha az esti megmérettetésre gondoltam.

- Tudod már, hogy ki lesz az ellenfeled? - pár nappal ezelőtt beszélgettünk erről Guidóval. Kissé aggasztó volt, hogy a vetélytárs is legalább olyan titokba tartja a versenyzője kilétét, mint mi.

- Fogalmam sincs - feleltem.

Másodpercekig csak néztük egymást, egyikünk sem tudta mit mondhatna a másiknak. Most jutott csak eszembe, hogy utoljára akkor voltunk kettesben, mikor egyszerűen közöltem vele, hogy soha többé látni sem akarom. Lesütöttem a szemem erre az emlékre. Be kellett látnom, hogy ha nem is örülök, hogy nem hallgatott rám, de az letagadhatatlan volt, hogy hasznos a jelenléte.

- Elmehetek veletek? - kérdezte Harry hirtelen, mire felkaptam a fejem.

- Hova? - értetlenkedtem.

- A versenyre.

Tátva maradt a szám. Nem gondolhatta komolyan. Hatalmas kockázattal járt egy ilyen versenyen való részvétel, főleg egy olyan híresség számára, mint Harry.

- Miért szeretnél velünk jönni? - kérdeztem meg végül.

- Érdekel. Az ember nem mindennap láthat ilyet.

- Tehát ennyi? Kíváncsiság? Nem gondolod, hogy kicsit veszélyes vállalkozásba kezdesz a kíváncsiságod kielégítése végett? - vontam fel a szemöldököm. Kérdéseim mintha szórakoztatták volna.

- Kedvelem a veszélyt - válaszolta egy félmosoly kíséretében, majd az ajtó felé vette az irányt - Aludj jól! - intett még búcsúzóul.

- Szép álmokat, Styles - válaszoltam, majd én is felfelé vettem az irányt.
---
Egész nap türelmetlen és hisztis voltam. Szó szerint nem tudtam mit kezdeni magammal, mindenkit letámadtam, aki hozzám szólt. Anyám ebédnél már kiakadt a viselkedésemen és megkért, hogy a délutánt inkább töltsem a szobámban, hisz csak elrontom a család hangulatát. Kérésének boldogan tettem eleget, kiköltöztem egy fürdőruhában az erkélyre és napoztam. Ezt szerettem mérhetetlenül Brazíliában: szinte mindig meleg volt. Ma is napsütéses, forró nap volt. A napozás jót tett szétcincált idegeimnek, gondolatban ezerszer is lepörgettem a stratégiámat. Teljesen mindegy volt, hogy ki ellen kell kiállnom, volt már annyi versenytapasztalatom, hogy ne jelentsen gondot megverni. Legalább is ezzel nyugtattam magam.

Egyszer csak Blake telepedett mellém a másik székre. Napszemüvege ellenére megéreztem szemrehányó tekintetét. Pontosan tudtam, hogy nem örül ennek az egésznek.

- Te velünk jössz? - kérdeztem. Jó lett volna, ha eljön. Megnyugtatott volna a jelenléte.

- Nem - hangzott a lelombozó válasz - Én itthon védem a fenekedet. Tudod, mekkora balhé lenne belőle, ha anyuék megtudnák, mire készülsz.

Bólintottam. Pontosan tudtam, hogy anyu mekkora balhét rendezne, ha megtudná, hogy ismét rajthoz állok. De mégis elkezdtem az eddigieknél is jobban stresszezni. Nem tudom, hogy miért - hisz Harry és Guido is ott lesznek - mégis elhagyatottnak éreztem magam.

- Menni fog - váltott hangnemet Blake - ezerszer csináltál már ilyet és még egyszer sem vesztettél. Ennek azért önbizalmat kéne adnia.

- Egyszer nagy bajba kerültem - feleltem halkan - még mindig szoktam álmodni az élménnyel. Akkor hagytam abba. Egyszerűen csak izgulok, hogy vissza kell mennem.

- Ezt soha nem mesélted - bátyám hangjában egyszerre volt szemrehányás és aggodalom, de nem néztem felé - azt hittem, hogy azért hagytad abba, mert leszerződtettek.

- Titokban még egy ideig csináltam.

- Mi történt? - Blake megfogta a karomat, de még mindig kerültem a szemkontaktust.

- Nem érdekes - erőltettem mosolyt az arcomra - aki a tűzzel játszik néha megégeti magát. Csak most előjött ez az emlék. Nem kellett volna felhoznom. Igazad van, nem lesz semmi baj. Meg persze ott lesz Harry és Guido is. Ha kell meg tudnak védeni.

Blake nem tűnt meggyőzöttnek, de végig simítottam a vállán, majd bementem az ajtón. Beálltam a forró víz alá, hogy ellazítsam az izmaimat. Próbáltam a feladatomra koncentrálni. Mikor végre úgy éreztem valamennyire ellazultam, elindultam az edzőterem felé, hogy kicsit bemelegítsek.

Már meg sem lepődtem, mikor a futógépen megpillantottam Harryt. Az elmúlt két hétben folyamatosan belebotlottam, hol véletlenül, hol direkt. Ő nem vett észre, csak akkor, mikor már felvettem egy súlyzót. Kivette a füléből a fülhallgatót és egyenesen rám nézett. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni, így intettem neki.

- Nyugodtan hallgasd csak. Most inkább koncentrálnék.

Bólintott, majd visszatette a fülest. Nem tehettem róla, de elgyönyörködtem benne, miközben futott. Bár nekem háttal állt, az ablakon visszatükröződött az arckifejezése. Egyértelműen jóképű volt, mikor pedig ennyire koncentrált, egyszerűen szívdöglesztő. Elmosolyodtam, amit csak akkor hagytam abba, mikor láttam, hogy ő is engem bámul az üvegen. Gyorsan elkaptam a tekintetem és most olyan történt velem, ami nagyon régen nem: elpirultam.

A kínos szitut Guido törte meg, mikor berobbant az ajtón.

- Cassie, Harry lassan indulnunk kell.

Nagyot nyeltem és csupán ennyit mondtam:


- Akkor hát eljött az idő.