Információk és Boldog Karácsonyt!

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon régen hallott átok rólam és szégyellem is magam emiatt, de semmi időm nincs írni 😢 Viszont lezáratlanul sem szeretném hagyni a sztorit, ahhoz túlságosan is a szívemhez nőtt, szóval elhatároztam hogy minden szabad percemet írásra fogom fordítani, s amint sikerül befejezni rögtön kerül is fel a rész. Az hogy milyen időközönként fog ez megtörténni nem tudom, de igyekezni fogok 😄 Addig is kívánok mindenkinek Kellemes és Áldott Ünnepeket! Ölel titeket: Raquel

Részek

Sziasztok! Igen, tudom, hogy régen raktam fel részt, de sajnos több mint túlhajszolt vagyok. Olyan munkám van ahol minden második hétvégén dolgozom szóval még akkor sem tudok leülni és bepötolni az elmaradásokat 😞 ezen a hétvégén itthon vagyok szóval megígérem lesz rész! Köszönöm a türelmeteket! Raquel

2. évad 7. rész - "Hiszen barátok vagyunk"

Szép és napsütéses vasárnapot, drága, elhanyagolt olvasóközönségem!
Először is ismét elnézést kérek, amiért ennyit kellett várni a részre. Úgy néz ki a technikai probléma megoldódott, már csak az időhiányt kell leküzdenem. Nos, mivel szabadnapos vagyok kedden, ezért terveim szerint aznap írok még egy részt, amit ha drága bétám leokéz ki is kerül :) Tehát most ígérem nem kell heteket várnotok.
Remélem a történet folytatása elnyeri a tetszéseteket, és még nyomot is hagytok magatok után, sokat jelentene.
Ölel titeket:
Raquel

Lefagyva ültem, a döbbenettől mozdulni sem tudtam. A terem hatalmas volt, benne rengeteg újságíróval, de a sokk általános volt. Senki sem tudta, hogy mit is kéne tennie, hogyan kellene reagálnia erre. A Forma-1 világában erre még nem volt precedens, az emberek tanácstalanok voltak. Valahol szerencse, hogy éppen itt voltam a sajtószobában, épp egy interjút beszéltem meg a BBC-vel, amikor befutott a hír.

Először mindenki lefagyott, hallgatta a legfrissebb információkat. A levegő megtelt rémülettel, feszült várakozással, szinte már ez megbénította az embert. Ami viszont a teljes hatást elérte azok a képek és a feliratok voltak.

Nem is igazán tudtam, mit nézek. A felvételek sötétben készültek egy elhagyatott repülőtéren, csupán egy helikopter volt tisztán kivehető. Azután elszabadult a pokol. Hallatszottak a pisztolylövések, a kiabálások, mintha csak egy háborús felvételt nézne az ember. Felvették a felszálló helikoptert és a holttesteket, rendőrökét és gengszterekét egyaránt. A szalagcím szomorúan hirdette: A RENDŐRSÉG HAGYTA, HOGY ELRABOLJÁK A HÍRESSÉGEKET.

Hihetetlen volt, hogy ez a való világ. Hogy nem kizárólag az akciófilmekben vannak ilyenek, hanem megtörténhetnek a környezetemben élő emberekkel. Mikor gyerekek vagyunk, rettegünk a rossz emberektől, minthogyha minden sarkon kiugorhatnának elénk, komolyan vesszük, hogy ne álljunk szóba idegenekkel, ezek után mikor felnőttek leszünk, mintha erről az egészről nem vennénk tudomást. Nevetünk, amikor a szüleink, nagyszüleink arról beszélnek, hogy ne járkáljunk kivilágítatlan helyeken, ne igyunk alkoholt szórakozóhelyeken és így tovább. Minthogyha velünk nem történhetnének szörnyűségek, aztán jön egy ilyen és ez a biztonságérzet köddé válik.

Annyira utáltam Cassie-t. Ez az ő hibája, miatta került Harry is bajba. Ő nem érdemli meg, az egyetlen bűne, hogy szeretett egy lányt, aki nem érdemes a figyelmére. Nem fogom soha megérteni, hogy egy olyan rendes srác, mint ő hogyan ragaszkodhat valakihez, aki olyan… nos, hogy is mondjam… problémás, mint Cassandra. Ő keveredett ebbe bele, és bár soha nem kívántam volna neki, hogy elrabolják, mégis valahol jogosabb volt. Harry ellenben teljesen ártatlan volt.

Ha mindez nem lett volna már így is éppen elég, a politikusok rögtön felkapták a hírt. Az ellenzék kampányolni kezdett, hisz hogyan működik a kormány, hogyha  a rendőrség ilyen amatőr hibákat vét, az ausztrálok igen sértő levelet intéztek a miniszterelnökhöz, amiben számon kérik, mégis milyen oknál fogva történhetett ez meg, az amerikai elnök pedig felszólította a brazil kormányt, hogy azonnal fékezzék meg az országukban igen aggasztó bűnözési rátát. Tehát mindenki ezzel foglalkozott. Talán ez lehetett jó hír is, ugyanis ennek hatására hamarabb elfogják a tetteseket, nem igaz?

Legalábbis ezt próbáltam bemesélni magamnak, s próbáltam elhessegetni azt az ijesztő gondolatot, hogy Harry egyre inkább kockázatot jelent nekik. Bármit is akarnak ezek a bűnözők nyilvánvaló, hogy Cassie-től akarják, Harry haszontalan számukra. Egyáltalán miért vitték el? Hogyan kerülhetett bele ebbe, lehetséges, hogy élve kerül ki ebből a lehetetlen szituációból?

Vészjósló gondolataimból a hirtelenjében keletkező furcsa, csaknem) bizsergető érzés ragadott ki. A tarkómon a pihék az égnek meredtek, olyan volt, mintha figyelnének. Még mindig kissé paranoiás voltam, ami a fejlemények fényében elképzelhető, nem is annyira meglepő, ennek köszönhetően óvatosan fordultam hátra. Nem kellett sokáig keresgélnem, míg szemeimmel a terem másik végében álló szőke férfire fókuszálhassak.

Ismét rám tört az a fojtogató érzés, mint mindig a jelenlétében. Valahogy már  pusztán az is, hogy egy légtérben tartózkodtam vele, pusztító hatással volt rám, a légzésem felületessé vált, a gondolataim zavarossá. A legrosszabb az egészben azonban az volt, hogy hiába küzdöttem ellene. Olyan volt, mint egy rossz szokás, hiába próbálkozik leszokni róla az ember, amíg mindig a szeme előtt van, elcsábul és onnantól nincs visszaút. Ugyanez történt velem is, rögtön abban a másodpercben, ahogy színtiszta, zavarba ejtően világos szemeibe néztem. Szeretném azt hinni, hogy a szem a lélek tükre, hisz akkor Kimi Räikkönen a világ egyik legjobb embere kéne, hogy legyen, csakhogy ebben az esetben ez megdőlni látszik. Nem volt jó ember, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Nem vett tudomást a körülötte lévő emberekről, nem érdekelte, hogy az, amit csinál velem az érzelmi manipuláció, így nem… nem nevezhetem jó embernek.

Kiszúrtam egy pontot magam előtt és úgy tettem, minthogyha rettentően lekötne a látvány, pedig látásom perifériáját próbáltam annyira megnövelni, hogy láthassam őt. Belül ordibáltam, hol vele, hogy kopjon le, ne zaklasson tovább - ami lehetetlen volt, mert versenyző lévén ez a hely sokkal inkább az övé volt, mint az enyém -, hol magammal, hogy ne foglalkozzam vele, legyen számomra ugyanolyan közömbös, mint bármely más, Lewison kívüli alkalmazott.

 Mindössze pár másodpercig bírtam, s nem tovább. Büszkeségem, önérzetem és minden egyebem tiltakozása ellenére felpattantam és kirohantam a szobából, jó néhány pillantást magamra vonva. Nem tudom, hogy Ő felfigyelt-e rá, hisz szánt szándékkal nem elfordítottam a fejemet.

- Hayley! - nem kiabált, fel sem emelte a hangját, ámde rá kihegyezett érzékeim pillanatokon belül érzékelték hangját. Utánam jött - konstatálta naiv énem, amitől egy másodpercig felmelegedett a lelkem. Jóllehet reálisabb énem, ami ebben a pillanatban a túlélésre játszott, nem engedte, hogy ezt a tényt figyelembe vegyem, felgyorsítottam hát a lépteimet és szinte bemenekültem a Mercedes motorhome-jába, ami biztos menedéket nyújtott. Az óriási, ultramodern építményben könnyen elveszhet az ember, szerencsére azonban, én már könnyen el tudtam igazodni, ezért nem kellett sokáig keresgélnem, mire megtaláltam Lewist, aki épp Niki Laudával beszélgetett, ezzel szemben figyelmét viszonylag gyorsan rám koncentrálta.

- Hallottad a híreket? - kérdezte köszönés helyett, szemöldökét kissé összeráncolva, ami egyértelmű jele volt annak, hogy aggódik. Hirtelen nem értettem, hogy miről beszél, gondolataim még mindig legirritálóbb ellenfele körül jártak, ugyanakkor hamarosan beugrottak a nemrégiben készült videó felvételek és szívem megint kihagyott egy ütemet. Harryt elrabolták…

- Igen - feleltem csaknem suttogva. - Nem is találok szavakat. Harry…

- Cassie is ott van - sokként ért, ahogy Lewis megfordult. Kissé dühösnek tűnt, mintha valami rosszat mondtam volna.

- Tudom - szögeztem le. - Azonban ő…

- Ő micsoda? Megérdemli? - oké, nem értem. Miért reagál ekképp? Lewis soha nem beszélt ehhez hasonlóan velem.

- Nem így értettem… - mentegetőztem.

- Nem izgat, hogyan is értetted. Mindig is utáltad, amit nem firtattam, mert nem az én ügyem, viszont legalább annyi tisztelet legyen benned, hogy figyelembe veszed, jelenleg életveszélyben van. Most edzenem kell.

- De… - köpni-nyelni nem bírtam. Lewis félig-meddig rám sem nézett. Mi a fene baja van az embereknek?!

- Mondom, edzenem kell - csattant fel, egyértelmű jelét adva annak, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést.

Ma már másodjára kaptam magam azon, hogy szó szerint menekülök valaki elől. Átvágtam az előtéren, ahol mint mindig, most is rengeteg ember álldogált és kiléptem a hátsó ajtón – remélve, hogy ily’ módon el tudom kerülni Kimit -, hogy egy kis friss levegőt szívhassak, valamint rendezhessem a gondolataimat. Az elmúlt egy óra brutális volt, kellett egy perc, hogy ésszerűen kezdjek el vélekedni. Háttal neki támaszkodtam a tiszta üvegfalnak, várva, hogy szívverésem végre visszaálljon a normálisra és élvezhessem a magányt, ami a F1-es paddockban nagyjából elképzelhetetlen ajándéknak számított.

- Ugye, nem gondoltad, hogy elmenekülhetsz előlem? - a kérdés villámcsapásként ért, immár nem volt lehetőségem elfutni, így egyedül tétlenül néztem, ahogy Kimi kényelembe helyezi magát az előttem álló székben. - Ha érdekel, kismillió képet készítettek rólam a Mercedes előtt, ha nem csalnak a tapasztalataim, fél perc múlva már minden azzal lesz tele, hogy hozzátok szerződöm.

- Micsoda megpróbáltatások - az irónia csak úgy csöpögött a hangomból. - Mintha annyira érdekelne, hogy mit mondanak rólam.

- Mi a baj? - a szavak egyszerűek voltak, a hangnem semleges. Tökéletes példája annak, milyen is volt a beszélgetőpartnerem. Nem tetette, hogy együtt érez vagy különösebben érdekli, csakis odavetette a szavakat.

- Semmi - sziszegtem a fogaimon keresztül, nem szerettem, mikor így beszélt velem. Elfordultam tőle, átfutott az agyamon, hogy bemegyek, mindazonáltal a hangja újból maradásra kényszerített.

- Valaki felidegesített - tárgyilagos, továbbra sincs semmi érzés, csupáncsak megállapítások egész sora.

- Mi a lényege ennek a beszélgetésnek? - húztam fel magam, bár felemelt hangom a legcsekélyebb reakciót sem váltotta ki belőle. Annyira utáltam ezt az ember, legszívesebben hozzávágtam volna valamit, itt és most, nem törődve a következményekkel. - Mi bajotok van nektek, most komolyan? Lewis bekapja a fejem, mert arra a nemzetellenes bűnre vetemedtem, hogy nem kedvelem Miss. Cassandra ’Tökély’ Clarke-ot, te meg… Te meg nem is tudom, mit csinálsz, de iszonyatosan felidegesítesz vele!

- Ne törődj Lewis-szal! - természetesen nem válaszolt az őt érintő vádakra, ellenben lassan felemelkedett, ami jelezte, hogy amilyen könnyedén és ellentmondást nem tűrően kezdte el a beszélgetést, úgy is fogja abbahagyni. - Régebben szerelmes volt belé, ezt mindenki tudja. Ma már tényleg pusztán barátok, szóval - vállat vont, minthogyha csak azt mondaná, ilyen az élet.

- Azt hittem, te nem pletykálsz - húztam össze megzavarodva a szemöldökömet.

- Nem is. De úgy tűnt, hogy ez bánt téged, úgyhogy… - megint a vállvonogatás. Miért nem tud befejezni egy mondatot?!

- Miért foglalkozol azzal, mi bánt engem? - érdeklődésem kontrollálatlanul csúszott ki a számon, rögtön elé is kaptam a kezeimet, holott már késő volt. Ennek dacára nem bántam meg, merthogy olyat láttam, amit eddig még sosem. Kimi zavarba jött. Kinyitotta a száját, majd becsukta, kis vörös pontok jelentek meg az arcán, ezután a jól megszokott vállrángatással zárta le a témát.

- Hiszen barátok vagyunk, nem igaz?

Technikai gondok

Sziasztok!
Tudom, hogy eltűntem mostanában, de sajnos jelenleg nagyon kevés szabadidőm van. Ezen a héten terveztem, hogy bepótolom a lemaradásaimat, azonban - természetesen a legjobbkor - a számítógép mondta be az unalmast. Próbálok tablettről írni, de ez messze nem nevezhető hatékonynak, tehát a türelmeteket kérem!
ölellek titeket és kellemes őszi szünetet!
Raquel

Helyzetjelentés és változások

Sziasztok!

Először is szeretném azzal kezdeni, hogy ne haragudjatok, amiért nem tettem fel új részt. Ha finoman akarok fogalmazni, akkor extrém elfoglalt vagyok, sajnos nem volt időm és legfőképpen energiám írni. Viszont azt megígérem, hogy lesz ezen a héten rész.

Ezzel összefüggően. Mivel hetenként változik a beosztásom nem ígérem meg, hogy melyik napon hozok részt. Minden héten lesz, de hogy melyik nap, azaz időmtől és főleg a szabadnapomtól fog függni. Remélem megértitek.

Végül, de nem utolsó sorban. Nagyjából megvan a második évad története, ami a történet végét is fogja jelenteni. Több okból is erre a döntésre jutottam. Először is egyre kevésbé kapok visszajelzéseket. Ez nem tudom, hogy azért van-e, mert unjátok a történetet, vagy nincs időtök, de ez kissé elszomorít. Azonban nem ez az egyetlen ok. Szeretnék több energiát fordítani a Your Love című blogomra, ami most kezd olvasottabbá válni, meg vannak még egyéb ötleteim is, szóval nem zárom ki, hogy új történetbe is kezdek. Persze időtől függően. 

Tehát azt mondanám olyan január közepéig lesz frissítés. Az összesen annyi, mint még 14 rész.

Bocsánat, ha valakit untattam és köszönöm annak, aki elolvasta.

Ölellek titeket:

Raquel

2. évad 6. rész - Mi fog történni?

Sziasztok!
Először is kezdjük a pozitívumokkal: elértük a 30000-es látogatottságot! Nagyon szépen köszönöm. Arra gondoltam, hogyha elérjük az 50.000 vagy az 50 feliratkozót akkor valami meglepetést készítek nektek :)
Most pedig egy kis negatív: sajnos nem kaptam visszajelzést az előző részhez. Az új design nem teszi lehetővé a pipálást, szóval csak írásos formában tudtok nekem jelezni, ami nekem nagyon fontos, így kérlek titeket, ha van egy percetek, akkor írjatok, már egy sornak is nagyon örülök.
Ölellek titeket:
Raquel

Még mindig szaporán lélegeztem, képtelen voltam megnyugodni. A fájdalom átjárta a testem, bár nem igazán tudnám megmondani, melyik részem is sérült meg. Úgy éreztem, mindenem. Kezemet hátracsavarták a hátam mögé és valami erős kötéllel kötözték meg, így mozdulni sem tudtam, mindazonáltal a vállam természetellenes módon csavarodott. A szám felszakadt ekként a vérem kis patakokban folyt az ajkaim közé.

Szó szerint behajítottak egy fehér furgon hátuljába, majd a kidobók bemásztak mellém. Az egyikük megajándékozott még egy rúgással a hasamba, csak hogy biztosra menjen. Az éles fájdalom villámcsapásként ért, nem bírtam ki, hogy ne nyögjek fel hangosan, összekuporodtam, hogy ezzel is kisebb felületet biztosítsak.

- Hagyjátok békén, azt mondtátok, ha együttműködöm, akkor nem esik baja - Cassie hangját hallottam, jóllehet őt magát nem láttam, azonban minthogyha egy csepp félelem, esetleg aggodalom szűrődött volna ki a szavaiból.

- Carlos, elég! - a sovány fickó vontatottan adta ki a parancsot, mintha mindössze arról lenne szó, hogy mennyi cukrot rakjanak a kávéjába. -  Szerintem megértette a célzást.

A felettem terpeszkedő férfi motyogott valamit egy idegen nyelven - gondolom portugálul -, majd elhelyezkedett az ajtó mellett. Társa a kezébe vette a fegyverét, azután kibiztosította kaján vigyort lőve felém. Ekkor megpillanthattam Cass-t, ahogy nagy gesztusokkal magyaráz, figyeltem, ahogy idegességében hajába túr, miközben valószínűleg öntudatlanul harapdálta az alsó ajkát. Hirtelen felém fordította a fejét és találkozott a tekintetünk. Apró mosolyra húzta a száját, akárcsak azt szeretné üzenni, nem lesz semmi probléma, de erőltetett volt, mindketten pontosan tudtuk, hogy  óriási bajban vagyunk. Az egész pusztán egy másodperc töredékéig tartott, utána visszafordult beszélgetőpartneréhez.

Tíz perc elteltével Cassie bólintott és a jármű felé indult. Az egyik izomkolosszus meg akarta fogni a karját, azonban ő egy pillantással megfenyítette, ezáltal senki sem nyúlt hozzá. Óvatosan mellém telepedett, mire nagy nehezen felültem és ölembe vontam. Fejét a mellkasomra hajtotta és becsukta a szemeit, mintha kizárólag a szívverésemet hallgatná. Éreztem, ahogy a kocsi mozgásba lendül, tehát elvisznek minket.

- Sajnálom, ez az én hibám - Cass még a suttogásnál is halkabban szólalt meg, nyilván csupáncsak nekem szánva szavait. Arca megrándult, minthogyha komoly erőfeszítésébe kerülne magába tartani az érzéseit.

- Nem tehetsz róla - feleltem, aztán megnyugtatóan elkezdtem simogatni a hátát. - Hova visznek minket?

- Egy kis repülőtérre, gondolom. Nem nagyon avatott be a terveibe - szemei kipattantak és harag villant fel bennük. - Ezért még nagyon meg fog fizetni.

- Ki ez a tag? - ráncoltam össze a homlokomat. Cass reakcióiból tisztán kitűnt, hogy nem fél tőle, nem is tiszteli, viszont olyan helyzetbe hozta, hogy kénytelen együttműködni. Emlékszem, mikor Max még szabad lábon volt, tőle szinte retteget.

- Egy idióta. Annyi esze sincs, mint egy patkánynak. Nem akartam felhívni a figyelmét, hogy pár perc múlva már az egész ország minket fog keresni. Nagyon meglepne, hogyha ki tudna minket csempészni az országból.

- És ha mégis sikerül neki?

- Akkor hatalmas bajban vagyunk - harapta be az alsó ajkát, amiből rájöttem, fél attól, hogy ez bekövetkezik. - Nem tudom, hogy pontosan mi a terve, de nagyon nagyra vágyó. Úgy vélem, valami olyasmire készül, amivel átveheti Max helyét. Elképzelhető, hogy a terve kivitelezhetetlen, szóval fogalmam sincs, mire számítsak.

Bólintottam. Cassie a vállamra hajtotta a fejét, mire én átöleltem. A szituáció ellenére meghittséget eredményezett közöttünk ez a testhelyzet, hisz olyan érzést adott, hogy bármi történik is, biztosan számíthatunk a másikra. Nem tudtam elfelejteni azt a tekintetett, amit Cass vetett azokra a pacákokra, akik bántottak. Bármennyire is fájt, boldoggá tett a tudat, hogy aggódik értem. Csókot nyomtam a homlokára, később a furgon falának hajtottam a fejemet. Az adrenalin kezdett alábbhagyni a testemben, sajgó testrészeim egyre inkább gyötörtek és lássuk be a testhelyzetem sem volt éppen kényelmesnek mondható. Próbáltam körülbelül megsaccolni, hogy mennyi ideje lehettünk úton, ám elvesztettem az időérzékemet, csupán annyit tudtam megállapítani, hogy több mint egy órája.

Mikor már úgy éreztem, képtelen vagyok megmoccanni is, mivel mindenem annyira elgémberedett, elkezdtünk lassítani, aztán hirtelen egy éles bal kanyart vettünk, mire a mellettünk ülő gorilla a nyakunka esett. Éreztem, ahogy a karomba éles fájdalom hasít, ahogy a kézfejem természetellenes pozícióban beszorult kettőnk teste közé. Káromkodva lekászálódott rólunk, miközben Cassie portugálul kiabált vele. Egy nagy fékezéssel megálltunk, szívem ismét hevesebben kezdett el dobogni, reflexből közelebb húztam magamhoz a kifejezetten törékenynek tűnő lányt. A hátsó ajtó nem sokkal később feltárult és egy zseblámpa fénye vakított el teljesen. Megragadtak két oldalról, majd kilöktek a kocsiból, egyenesen a betonra. A kemény ütközés kiszorította az összes levegőt a tüdőmből, felköhögtem, ezzel szemben próbáltam nem ezzel foglalkozni, rögtön Cassie-t kerestem a tekintetemmel. Vele, sokkal kedvesebben bántak, látszólag tartottak tőle. Saját lábán szállhatott ki, miután kirántotta a kezét fogva tartója karjaiból.

- Nos, most hogy itt vagyunk a semmi közepén, kérem szépen a telefonjaitokat! - jött előre a főnök, ezután éreztem, hogy az egyik agyatlan barom durva mozdulattal kirántja a zsebemből a mobilomat. Láttam Cass arcán, hogy nem örül ennek, habár nem értettem, miért is segít ez rajtunk, esélyünk sem volt segítséget hívni. - Tudom, azt hiszed rólam, hogy teljesen agyatlan vagyok - mérgesem felmordultam, mikor közelebb ment a lányhoz, gusztustalan kezével végigsimítva az arcán. - mindig lenéztél, úgy járkáltál közöttünk, mintha te lennél az Atya Úristen, mi meg csak férgek a talpad alatt. Viszont most fordult a kocka, szépségem. Én diktálok, és ha még egyszer meglátom azt az arckifejezést, akkor a kis barátodat kibelezem. Érthető voltam?!

Cassie felszegte a fejét és kihívóan a másik szemébe nézett, majd sziszegett egy igent.

- Törjétek össze a telefonokat!. Nemsokára rá fognak jönni, hogy elhoztuk őket, azokban a szarokban pedig van GPS. Pablo mikorra ér ide?

- Körülbelül tíz perc, főnök - szólt ki a sofőrünk, aki egy telefonon csüngött azóta, hogy megérkeztünk.

- Remek, addig van időm elszórakozni a vendégeinkkel - mosolya megfagyasztotta bennem a vért. Láttam a kezét, ahogy megfogja vele Cassie derekát, ezt követően végigcsúsztatja a fenekén, egyenesen rövid ruhája szegélyéig…

- Vedd le róla a mocskos kezedet! - törtem ki, neki is estem volna ennek az állatnak, csakhogy a biztonsági emberei résen voltak, rögtön lefogtak, ennek következtében csakis vergődni voltam képes.

- Oh, a fiatalúr egy igazi hős típus, nem igaz? - a gúny arcon csapott, a tehetetlenség pedig letaglózott. Cassie szorosan lehunyta a szemét és tűrte megpróbáltatásait, nem értettem, miért nem vág vissza. - Nézzük milyen bátor akkor, ha egy éles késsel nézz szembe?

Valaki ököllel megragadta a hajamat, aztán felrántotta a fejemet. Éreztem, ahogy fejbőröm égni kezd, ennek dacára nem tehettem mást, ránéztem a hosszú pengéjű szerszámra, ami az arcomtól pusztán centiméterekre volt.

- Évekig néztem, ahogy Max dugja ezt a kurvát. Vagyok annyira okos és nagyhatalmú, mint ő, szóval én miért nem kaphatom meg?

- Ha csak egy ujjal… - kezdtem, ám a penge a nyakamnak nyomódott.

- Akkor mi lesz? Hmm? - nyomult az arcomba, teljes látókörömet kitakarva. - Mit fogsz tenni?

- Engem akarsz, én itt vagyok - csattant fel mögöttünk egy lányhang, mire Rodrigo visszafordult. - Nem ellenkezem, csak ne bántsd!

- Milyen hősies lelkek vagytok ti! - ironizált, mire az emberei röhögni kezdtek. - De kérésed számomra parancs. Gyere ide, cica!

Komolyan fizikai fájdalmat éreztem attól, ahogy hozzáért. Mindkét kezével a fenekét markolászta, később erőszakosan magához húzta. Láttam Cassie arcán az undort, mire újra összeszedtem minden erőmet, mégis mielőtt csak megszólalhattam volna, valamelyik őröm a gyomromba vágott, mire fájdalmamban összegörnyedtem. Próbáltam ismételten feltápászkodni, mire gerincen rúgtak. Szenvedésem közben halványan érzékeltem, hogy Rodrigo ledugja a nyelvét Cassie torkán, mire dühösen felordítottam, ez azonban látszólag kizárólag örömmel töltette el. Nem érdekelt a következmény újból nekibátorodtam, ellenben újfent két lépésig jutottam, mire elkaptak a földre tepertek és rugdosni nem kezdtek. Esélyem sem volt megvédeni azt a lányt, akit szerettem.

Szenvedésemnek egy helikopter egyre közeledő zaja vetett véget. A mobilunkat egyik fogva tartónk összetörte, ezért immáron esélyünk sem volt, hogy megtaláljanak minket. Pontosan tudatában voltam annak, hogyha az a gép elindul velünk, akkor végünk van. Nekem biztosan, amint Cassie megteszik nekik azt, amit akarnak, én feleslegessé válok, következőképpen biztosan megölnek.

- Hogy mekkora szerencsétek van? - tárta szét teátrálisan a kezét. - A saját embereim mentenek meg titeket, még én is érzem a sors iróniáját.

Jóllehet semmi vicceset sem mondott, emberei ismét kuncogni kezdtek. Teljesen tisztává vált, hogy az előttünk álló személynek komoly kisebbségi komplexusa van. Gondolom évekig vágyott arra, amit Maximilian elért és most, hogy őt börtönbe zárták meglátta a lehetőséget. S habár az alapján, a kép alapján, amit Cass lefestett róla, ritka ostoba ember volt, nem ezt érzékeltem. Egyszerűen tanulatlan volt, egy ember, aki a pillanatnyi vágyainak élt, ezért is láttam egyre kevesebb esélyt a szabadulásra.

- Főnök, társaságunk érkezik perceken belül. Valaki jelentette az eltűnésüket, és még sikerült bemérniük a tartózkodásukat.

Az ember azt hinné, hogy ez minimum pánikkal tölti el, mivel elbukott a rendőrség előtt, ez a példány azonban inkább még magabiztosabbnak tűnt, sőt, mintha minden a tervei szerint alakulna.

- Remek, remek - dünnyögte inkább csak magának. - Kötözzétek meg őket, hogy ne legyen baj! A szájukkal is csináljatok valamit.

Mind a kettőnket alaposan összekötöztek, mozdulni sem tudtam, magzatpózba merevedtem. Cassie-vel ugyanígy jártak el, eztán mindkettőnk szájába valami rongyot erőltettek, ami minden segélykérési kiáltásomat elnyelte.

A helikopter közben nem messze tőlünk leszállt, igaz, csupán a hangját hallottuk, a sötétség elnyelte a környezetünket szemünk elől. Éreztem, ahogy megint talpra állítanak, ezután hamarosan felsejlett előttem a gép körvonala is. A csomagtérbe dobtak be, mintha valami hús lennék, nem sokkal később pedig egy másik test érkezett meg mellém, jelezve Cassie-nek sem szántak kényelmesebb utazást.

Egyszer csak szirénák hangja és fényes villanások törték meg berakodásuk zaját. Kapkodás kezdődött körülöttünk, majd hirtelen egy pisztoly dörrenése hasított az éjszakába.

2. évad 5. rész - A bemutató után

Sziasztok!

Visszatértünk Cassiékhez, azonban remélem meglepődtök a történet alakulásán :) Várom a kommenteket :) 

Ölellek titeket!

Raquel

Bezártam magam a mosdóba, abba a fél óra szünetben, amit adtak nekünk a főpróba után. Eddig is nehezen fojtottam el zokogásom, azonban most már úgy éreztem, teljesen képtelen vagyok erre. Torkomat égették visszatartott könnyeim, fejem zsongott, gyomrom az öklömnél is kisebbre zsugorodott össze. Teljesen kiborultam.

Régen vesztettem el ennyire az önuralmamat. Általában akkor hagyom meg magamnak ezt a luxust, amikor a hálószobámban egy romantikus filmet nézve magányomban szabadjára engedhetem az érzéseimet anélkül, hogy bárki látná gyengeségem. Ezzel szemben jelenleg egy divatbemutatón voltam, ahol minimum ezer ember volt a környezetemben, a TV-ről, újságírókról és a többiekről nem is beszélve. Tehát egyáltalán nem jó időpont ez az önsajnálatra és az összeomlásra.

Viszont nem tudtam ellene tenni. Harry puszta látványa összetört, a szívverésem szaporább lett, az érzelmeim kuszák, a testem olyan szinten reagált közeledtére, amelyet még nem tapasztaltam. Hatással volt rám, s bár megbántott, haragudni akartam rá, mégsem tudtam. Akartam őt.

Természetesen voltam még annyira erős, hogy ezeket az érzelmi viharaimat megtartottam magamnak. Mikor Harry megpróbált velem beszélni, szó nélkül hagytam magára, s remélem, sikerült a ridegség álarcát magamra öltenem. Semmi mást nem szerettem volna jobban, mint magam mögött tudni ezt a részét az életemnek, hogy az elmúlt egy év egy rossz álomnak tűnjön csupán és ennek Harry Styles ugyancsak a részese volt. Megcsalt,  ebből kifolyólag sértett büszkeségem nem hagyta, hogy megbocsássak neki.

- Cassie! – hallottam Behati hangját, ahogy csendesen kopogott az ajtón. Kissé aggodalmasnak tűnt. – Cass, itt vagy? Minden rendben?

Letöröltem arcomról a könnyeket, valamelyest meglegyeztem magam, hogy bőröm kevésbé tűnjön felhevültnek. Torkomat megköszörültem, hogy elűzzem a sírás miatti rekedtséget, csakis ezután válaszoltam.

- Igen, minden oké – mikor már eléggé szalonképesnek ítéltem magamat, kinyitottam a fehér, műanyag ajtót, ami eddig elrejtett a kíváncsi pillantások elől és megláthattam barátnőmet, amint a kézmosó oldalának dől, fürkésző tekintettel vizsgálgatva engem.

- Na, gyere ide! – intett és én pontosan tudtam, hogy nem sikerült megtévesztenem. Nem szólt egy szót sem, pusztán kedvesen letörölte egy vattával elkenődött sminkemet, majd a kis táskából, amit magával hozott, úgy tűnik, számított erre a szituációra, elővett egy szemceruzát, egy szempillaspirált és egy tégely alapozót, eztán szakavatott ujjaival rendbe hozta az arcomat. – Tudod, nem szégyen az, ha vannak érzéseid.

Mindössze rámosolyogtam. Nagyon kedveltem Behatit, egyike volt annak a kevés embernek, akikben feltétel nélkül megbíztam. Ismertem az életét, a nehézségit, de teljesen máshogy láttuk az életet. Ő megtalálta a szerelmet Adam személyében és minden mást ennek rendelt alá. Az ő szemében az volt az elsődleges szempont, hogy a magánélete rendben legyen, csak utána jöhetett a karrier.

 Csakhogy én más voltam. Úgy összetört az első szerelem, annyi fájdalmat és szenvedést okozott, hogy sokáig úgy érzékeltem, nincs szükségem arra, hogy bárki iránt is érezzek valamit. Ugyan Taylor mindig ott volt, ám szerelmünket – hogyha lehet egyáltalán ezt annak nevezni – főleg közös ellenségünk iránti gyűlöletünk hajtotta. Soha sem tapasztaltam igazán szerelmesnek magamat. A munkám volt az első, először kizárólag a versenyzés, az adrenalin nyújtotta kellemes eufória, azután a modellkedés, ami meglepő módon önbizalmat és a magammal szembeni komfort érzetet adott. Ellenben ezek alatt az évek alatt semmikor sem vágytam arra, hogy jöjjön valaki, aki az egész világomat felforgatja. Aztán beszambázott az életembe Harry.

Most már csak nevetek, azokon a gyenge próbálkozásokon, amiket az elején tett, hogy meghódítson. Eleinte elutasítottam, ezután elkezdtem vele játszani, hisz ki gondolta volna, hogy valaha igazi érzéseim lesznek iránta? Később jött az első közös vacsora, amikor bejött megvigasztalni az anyámmal való veszekedés után, az első igazi csókunk, ezután az érzés, hogy valaki olyan mellett ébredek fel, aki igazán szeret. 

Nem tudom megmondani, mikor volt az a pillanat, amikor fontossá vált számomra. Arról meg aztán végképp ötletem sincs, hogy mikor szerettem bele. Mindazonáltal ez volt az igazság: szerettem. Ez pedig immáron előttem sem lehetett titok, amennyiben másnak nem is, de legalább magamnak be kellett vallanom. Amikor kijöttem a börtönből, azt hittem, túl vagyok rajta, ugyanakkor ha megvizsgálom a mostani helyzetemet… nos, azt mondanám, hogy mindez önáltatás volt.

- Menjünk vissza, mielőtt kikapunk Jerome-tól – mosolyogtam rá barátnőmre, de (jóllehet) nem reagáltam le előző szavait. Úgy gondolom, nem is várta el.

A show lepörgött, nem volt semmi nagyobb fennakadás, senki nem esett hanyatt – ami úgy vélem, mindannyiunk legnagyobb félelme – a hangulat pedig csodálatos volt. Még nekem is sikerült kikecmeregnem az önsajnálat mély gödréből és jól szórakoznom. Könyörgöm, ez volt az év legnagyobb bulija, nem igaz? 

A java azonban csak most következett. Az afterparty, a vörös szőnyeges bevonulás, a riporterek kérdései. Ha azt hiszitek, hogy egy bemutatónak a legkimerítőbb része maga a bemutató, nagyot tévedtek. Szerencsére a legtöbb márka ezeket a megerőltető köröket előre teszi, így mikor hulla fáradtan lekecmergünk a kifutóról, már nem kell azzal foglalkoznunk, hogy hogyan fest a sminkünk, vagy kócos-e a hajunk. Ennek dacára a Victoria’s Secret nem tette meg nekünk ezt a szívességet.

- Kész vagy? – kérdeztem Behától, mikor végre sikerült átöltöznöm, s a holmimat összeszednem.

- Igen, csak várjuk meg Candice-t – válaszolta, ámde mivel szőke barátnőnk még messze nem volt szalonképes állapotban, úgy döntöttem, elszívok addig egy cigit.

Igen, tudom rossz szokás, mégis a stressz dohányzásból mostanra rendszeres fogyasztóvá váltam. Most foghatnám arra, hogy mennyi rizikós szituációba kerültem a börtönben, holott nem teszem. Utálok magyarázkodni és nem is látom okát, hogy miért is kéne. 

Bár hamar rá kellett döbbenem, hogy nem vagyok egyedül. A hátsó ajtón jöttem ki, egy csendes, sötét mellékutcába, ezáltal teljesen jogosan számíthattam a magányra.  Viszont nem messze tőlem egy ember körvonalai bontakoztak ki, ami megrémített. 

- Ki van ott? – tudakoltam nem igazán feltételezve, hogy bármi történhet velem, legrosszabb esetben visszarohanok az épületbe. Igaz, bíztam abban, hogy erre nem lesz szükség, hiszen nem ez lett volna a kedvenc tevékenységem a tíz centis sarkaimban.

- Csak én – felelte egy ismerős hang, majd a homályból kibontakozott előttem Harry alakja, mikor közelebb jött az ajtó felett elhelyezett lámpához.

- A szívbajt hoztad rám – megkönnyebbülésemben azt is elfelejtettem, hogy elvileg nem beszélek vele, sőt, kerülöm. Komolyan kezdtem paranoiássá válni. – Mit keresel itt?

- Azt hiszem, csak kellett egy kis levegő – volt vállat, miközben szúrósan nézegette a cigarettát a kezemben. – Mióta bagózol?

- Pár hónapja. Zavar? – vontam fel a szemöldökömet. Fogalmam sincs, miért ütöttem meg vele szemben játékos hangnemet, cseppet sem volt szándékomban, mégis ez történt. 

- Nem szeretem, ha egy lány dohányzik – ismerte be. –, egyáltalán nem vonzó.

- Az jó, mert nem is akarom, hogy vonzódj hozzám – közöltem tárgyilagosan, aztán szavaimnak nyomatékot adva mélyen letüdőztem a füstöt.

Nem válaszolt, pedig azt hittem, valami igazi, Harry Styles-os visszaszólást fogok kapni, de ehelyett csakis csendesen nézett engem. Szinte égető volt a pillantása, megfagytam alatta. A szemei a fényviszonyoktól sokkal sötétebbnek tűntek, ajkai mélyvörösnek. Egyértelműen dögös volt. Elkaptam róla a tekintetemet, nem akartam, hogy a szexuális vibrálás ennél is nyilvánvalóbb legyen közöttünk. Csakhogy a szemkontaktus megszakítása nem a volt a legjobb ötlet, ugyanis, most közelebb lépett hozzám, megfogta az állam és visszafordította a fejemet. 

Magas sarkúban voltam, de még ekképpen is felém magasodott, ilyen közelségből éreztem mentolos leheletét. Nem tehettem róla, elnyílt a szám, szinte fizikai fájdalomként éltem meg, hogy nem csókolt még meg. Hát, igen, be kell látnom, nálam sokkal inkább célba ér, hogyha férfiasságára hívja fel a figyelmem, semmint, ha üres szavakat vág a fejemhez. Kezeimet ráhelyeztem a mellkasára, ezzel elérve, hogy ne jöhessen közelebb. Úgy éreztem, kettéhasadok, egyik részem kétségbeesetten vágyik rá, a másik el akarja taszítani magától.

Megtette. Nem zavartatva magát elutasító gesztusomtól, lehajolt hozzám. Puha ajkaival először csak súrolta az enyémeket, ezután amikor nem tapasztalt újabb ellenállást, először érzékein, aztán követelőzve folytatta utat törve nyelvével a számba. Éreztem, ahogy lábaim kocsonyává válnak, kezeimmel rögtön a nyakába kapaszkodtam.  Minden maradék ellenállásom a porba hullott, egyedül a pillanatnak éltem.

Hirtelen azonban egy lelketlen kacaj töltötte be a sikátort. Úgy lebbentünk szét, mint a rajtakapott tinédzserek, fejünket forgatva a zaj forrása után. Nem kellett sokáig várnunk, pár pillanattal később megpillanthattuk azokat a férfiakat, akik vészesen hatalmasak voltak, fegyvereiket pedig feltűnő helyen hordták nyilván megfélemlítés céljából.

- Harry, menj be! – suttogtam, végigjáratva a tekintetem az embereken.

- Oh, nem, kérlek, Harry maradj! – a kegyetlen hang ismét felcsendült, megfagyasztva bennem a vért. Tudtam, kihez tartozik, habár tartózkodási helyét jelenleg nem tudtam belőni.

- Mit akarsz? – sziszegtem fogaim között. Nem rémisztettek meg a gorillái, sokkal inkább idegesített az, hogy nem láttam.

A probléma hamar megoldódott. Biztonsági emberei szó nélkül álltak félre az útjából, láthatóvá téve alakját. Sok-sok éve nem láttam, ugyanakkor semmi változást nem fedeztem fel kinézetén.  Vékony, csaknem betegesen sovány volt, rosszul szabott, fekete öltönyt viselt, hamis órával és a késő időpont dacára napszemüveget. Max-szal ellentétben ő tökéletesen úgy nézett ki, mint egy alvilági bandavezér.

- Cassandra, Cassandra – kezdte fennhéjázva, miközben arany karkötőjével játszott. – Tudod, jó alaposan beleköptél a levesembe. Max letartóztatása nem tett jót az üzletnek, sőt! Az emberek elkezdtek pletykálni, hogy a szervezet meggyengült. Sok ember életébe került az árulásod.

Tisztában voltam azzal, hogy pszichikailag próbál megtörni, ennek következtében kizártam a fejemből a szavait. Egyenesen a szemeibe néztem jelezve, nem félek tőle, mindazonáltal ez csak a látszat volt. Féltettem az életemet és Harryét is. Az, hogy Rodrigo egészen Európáig jött nem volt jó hír. Mi több, kibaszottul rossz hír volt.

- Nem válaszolsz? Nem baj, akkor majd én beszélek. Sokkal tartozol nekem, Cassandra. Többel, mint hinnéd.

- Pénz kell? – érdeklődtem nyersen. – Adok…

- No, no, no, drágám. Nem kell a pénzed. A tehetséged kell és meg is fogom kapni?

- És ha nem? – szegtem fel a fejem. Nincs azaz Isten, hogy ismét belerángassanak a piszkos ügyeikbe.

- Nos, ha nem, akkor sajnos kénytelen leszek megölni a kis Rómeódat – a vigyor, melyet felvillantott ördögi volt. Ösztönösen fordultam hátra, ellenben elkéstem. Harryt már lefogták az emberei. – Nézd, Cassandra, én üzletember vagyok. Te megcsinálod nekem a melót, én cserébe békén hagyom a szívszerelmedet. Nekem fair üzletnek tűnik. Ugye, velem tartasz, drága?

Kezét felém nyújtotta majdhogynem hívogatóan. A gyomrom felfordult, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ha elfogadom az „ajánlatát”, akkor újból magába szippant az alvilág, hogyha nem, akkor megölik Harryt. És egy másodpercig sem kételkedtem abban, hogy valóban megtennék.

2. évad 4. rész - Fellépő hozzátartozója

Sziasztok!
Szóval ebben a részben egy új szemszöggel, egészen konkrétan Blake-kel ismerkedhettek meg. Úgy tervezem, hogy ez állandó lenne, szóval ezentúl minden negyedik részt róla írnék, de ez természetesen rajtatok is múlik: nyugodtan írjátok meg, hogy tetszik-e esetleg nem tetszik az ötlet :)
Kellemes olvasást:
Raquel

Kapkodtam a levegőt, mikor felriadtam az éjszaka közepén. Szívem szinte majd’ kiugrott a helyéről, kellett néhány másodperc, míg felfogtam, csupán rosszat álmodtam. A félelem még mindig meg-megkörnyékezett, így felültem és arcomat a kezembe temettem, ekkor tudatosult bennem, hogy fürdök a hideg verejtékben. 

Egy pillantást vetettem az éjjeli szekrényen ketyegő órára, ami hajnali fél ötöt mutatott. Vállat vontam, eztán a fürdőszoba felé vettem az utamat. Másfél óra múlva úgy is felkelnék, teljesen felesleges visszaaludni és ezzel kockáztatni egy esetleges újabb rémálmot.

Jéghideg vízzel fürödtem, mint mindig, amióta kikerültem a katonai suliból. Egyrészt már megszoktam, másrészt… nos, ez egyfajta vezeklésszerűség volt. 

Felkaptam a padlóról egy melegítőgatyát, azután a szekrény mélyéről előkapartam egy gyűrött pólót. A célnak megfelel, még ha Cassie ki is nyírna, amennyiben meglátná, hogy ebben készülök az utcára menni. Na, nem mintha a drága húgomnak esze ágába is jutna betenni ide a lábát.

Lakásom ugyanis London egy kevésbé felkapott részén helyezkedett el, ahova csak akkor jössz, hogyha feltétlenül szükséges. Mellesleg az én kis garzonlakásom meg se közelítette az ő luxuslakását. Persze,  megtehettem volna, hogy hasonlót vásárolok magamnak, ellenben nem láttam értelmét, soha nem ragaszkodtam annyira a külsőségekhez, mint ő.

Lassú tempóban kezdtem futni, azonban mint minden testmozgás közben, most is szabadjára engedtem az egyébként elfojtott dühömet, ezáltal hamarosan azt vettem észre, hogy lassan sprint tempóban nyomom, arról nem beszélve, hogy teljesen elsodródtam a szokásos útvonalamtól. Mikor felfogtam, hogy merre vagyok, tovább kocogtam, olyan levezető stílusban, végül beléptem a Tower még ezen a korai órán ugyancsak fejedelmien kivilágított előterébe.

A portás sokat mondóan mért végig, de pont nem érdekelt. Egyenesen a lifthez mentem, mielőtt még eszébe jutna, hogy megkérdezze, mégis mit keresek itt hajnalok-hajnalán, aztán beütöttem a kódot, hogy felérhessek.

Nem túl nagy meglepetésemre, a lakásban teljes csend uralkodott, nyilván még mindenki az igazak álmát aludta. Sajnáltam Cassie-t, amikor anya kijelentette, hogy a következő hónapot itt töltik, s bár felajánlottam, hogy költözzenek hozzám, nyilván a luxust választották a katonás egyszerűség helyett.

Mikor le akartam ülni a kanapéra, nem várt meglepetés ért. Rihanna szuszogott békésen az ülőalkalmatosságon, sminkje elkenődve az arcán, amiről azt a következtetést vontam le, hogy nyilván az éjszaka közepén esett be, természetesen csatak részegen. Valami sohasem változik…

Más választásom nem lévén, egy elég kényelmetlen fotelben foglaltam helyet, később a hatalmas üvegablakokon keresztül bámultam a várost, meg az égen egyre feljebb kúszó napot. 

---

- Halihó, szépségem! - összerezzentem a hirtelen megszólítástól, nyilván kissé elbóbiskoltam időközben. Rihanna ébredt fel, lenge ruházatával nem törődve felült, majd kinyújtózott. Nem mintha lett volna olyan, amit még nem láttam volna, azért illemtudóan elfordítottam a fejemet.

- Korán keltél - jegyeztem meg, hisz valóban, a kinti időjáráson látszott, hogy nem lehet több mint nyolc óra.

- Persze, kilencre megyünk Cass-szel a showra. Gondolom, te is jössz, vagy nem azért vagy itt? Mondjuk, csini a mackónaci, viszont felöltözhettél volna egy kicsit elegánsabban is.

- Futottam - morogtam bosszúsan, mivel teljesen kiment a fejemből a divatbemutató. 

- Tuti van itt valami férfiszerkó - nyugtatott meg, amíg kezét lassan végigfutatta az enyémen. - És egyébként is, te bármiben remekül festesz. Igaz, én jobban szeretlek ruha nélkül - az utolsó szavakat,  immár a fülembe suttogta, végezetül csókot nyomott az állkapcsom alá.

Rég megbántam, hogy annak idején viszonyt kezdtem vele. Csinos lány, ugyanakkor számomra kissé túl rámenős, nem túl bonyolult személyiséggel. Úgy véltem miért ne? A mostani eszemmel persze, már kapizsgálom, hogy nem érdemes olyan emberrel kizárólag testi kapcsolatot létesíteni, aki közeli kapcsolatban áll az egyik hozzátartozómmal. Noha lehet, ha nem lett volna az a hibám RiRivel, akkor soha nem tanulom meg a leckét.

Egy fél órán belül megteltek élettel a szobák, CeCe befutásával pedig felpörögtek az események. Anya tiszta idegbeteg volt, habár senki nem tudta konkrétan, hogy ő mitől is ideges. Cassie ellenben szokatlanul nyugodtnak, sőt kedvetlennek tűnt, kissé olyan érzésem volt, hogy semmi kedve sincsen az egészhez. Davidnek szerencsére volt tartaléköltönye, íezért nem kellett hazamennem átöltözni, igaz, az eredeti tervben úgy volt, hogy csupán estére megyek, ám nem tudtam magammal mit kezdeni, és egyébként is: a főpróbák általában sokkal izgalmasabbak, mint maga a show.

A helyszín tele volt rendőrökkel és biztonsági emberekkel, akik ellenőrizték, hogy egyedül azok mehessenek be, akiknek tényleges meghívójuk volt. Tekintve, hogy még jó pár napig nem kerül TV képernyőre a bemutató, az ő feladatuk volt az is, hogy elintézzék, nehogy kikerüljön az anyag, mielőtt a rendezők szeretnék. Mi viszonylag hamar átjutottunk rajtunk, merthogy Cassie-vel voltunk.

Mivel nem mehettem hátra, hiszen még véletlenül sem zavarhattam meg a modelleket vagy a stábot, emiatt rögtön a nézőtér felé vettem az irányt. Ott még mindössze egynéhány ember lézengett, nem sokan voltak, akik ilyen korán vették volna a fáradtságot, hogy idedugják a képüket.

Nagyot sóhajtva léptem be abba a szektorba, ahol a fellépők hozzátartozóinak tartottak fent helyeket. Kissé nehezteltem, mikor láttam, hogy a mellettem lévő helyek foglaltak. Egy szőke lány ült közvetlen mellettem, aki furcsán ismerősnek tűnt. Úgy látszott, a többiek vele lehetnek, mert lelkesen társalogtak, ha engem kérdezel, még sosem jártak ilyen eseményen. Ez csupán akkor izgalmas, utána már mind ugyanolyannak tűnnek.

Elővettem a telefonomat, s szótlanul kezdtem el böngészni, bezzeg viszonylagos nyugalmam nem tartott sokáig, ugyanis egy ismeretlen, mély lányhang zavart meg tevékenységemben.

- Te is valaki hozzátartozója vagy, esetleg meghívott vendég? – kérdezte barátságos mosollyal.

- Hozzátartozó – válaszoltam gyorsan, majd ismét a képernyőre szegeztem a tekintetemet, hátha megérti, nem igazán szeretnék csevegni.

- Én is – csacsogta lelkesen. – Annyira izgi.

- Nagyon… - hangomba annyi iróniát sűrítettem, amennyit csak tudtam, mindazonáltal szemeimet még mindig a telefonomon tartottam, holott látszólag, őt ez egyáltalán nem zavarta.

- Te valamelyik modellel vagy? Tuti, hisz nem hoz lázba ez az egész – csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ő az a fajta csaj, akit Cass egy másodperc alatt le tud oltani. Ezzel szemben én sajnos, nem voltam a húgom, hiányzott belőlem az ékesszólás, nem mellesleg nem is szerettem ilyenekre pazarolni az energiám. Most azonban jól jött volna néhány találó megjegyzés. – Én a fellépőkkel vagyok. Rengeteg koncerten jártam már, de ez más, ez a Victoria’s Secret. Egyébként általában nem beszélek ennyit, tuti, most teljesen zakkantnak tartasz!

Na, ebben teljesen igaza volt. Hál’ Istennek ebben a pillanatban megkértek minden jelenlévőt, hogy foglalja el a helyét, mivelhogy megkezdődik a főpróba. 

A teremben hirtelen sötét lett, ezután a fények a hosszú kifutóra koncentrálódtak, melynek padlója csillámmal volt teleszórva. A showt Candice nyitotta meg, hosszú szőke haja csak úgy csillogott a rávetülő fényektől. Mikor Cassie kijött, tudtam valami nincs rendben. A fények kihangsúlyozták kissé feldagadt szemeit, s arcán egy kis csíkot, ami valószínűleg könnyei útját jelölték. Természetesen profin viselkedett, óriási mosolyt erőltetett magára, csábítóan mozgott, ha nem lett volna a sminkbaki, nem hiszem, hogy bárki észrevette volna: rendkívül rossz bőrben van.

- Annyira szép – hallottam magam mellett a hangot, mire egyetértően mormogtam egyet, még mindig azon gondolkodva, hogy mi történhetett. – Kár, hogy szakítottak.

- Kivel? – kaptam fel a fejem, nem várt módon keltette fel az érdeklődésem.

- Hát, az öcsémmel – kerekedtek ki a szemei, nem értve, hogy mit nem értek.

S ekkor beugrott. A mosoly. A lány mosolya pont olyan volt, mint Harry Styles-é, innen volt olyan ismerős. Szemöldökömet összehúztam, rögtön ökölbe szorult a kezem, ahogy arra a mocsadékra gondoltam. Legszívesebben behúztam volna neki. De álljunk csak meg egy szóra!

- Várj! Azt mondtad, hogy te az egyik fellépő hozzátartozója vagy. Ezek szerint ők is…

Nem kellett befejeznem a kérdést, mert ebben a pillanatban megjelent az öt fiú. Ezzel minden értelmet nyert. Cassie kedvtelensége, az előbbi kis bakija. Ez a pasi tönkreteszi az életét.

- Ki tudnám nyírni a kis férget – motyogtam inkább magamnak, teljesen elfeledkezve arról ki mellett is ülök.

- Parancsolsz? – hallottam élesen felcsattanni a hangját, odakapva a fejemet, csupán két dühös, barna szemet láttam. Dacosan néztem vissza, hiszen kizárólag az igazat mondtam.

- Jól hallottad. Megbántotta a húgomat. Mit vársz, hogy kedvesen veregessem hátba?!

- Oh, jaj, szegény Cassie – vágott vissza ironikusan. –, hisz el is felejtettem, hogy ő egy ma született bárány, nyilván ezért töltötte az elmúlt nyolc hónapot börtönben.

- Ez gyenge visszavágás volt – jegyeztem meg, miközben egy gúnyos félmosolyra húzódott a szám. – Az, hogy voltak problémái a múltban nem jelenti azt, hogy Harry felhatalmazhatva érezheti magát, hogy megbántsa.

- Hibázott – bólintott komoran. –, de pont a húgodnak kéne megértenie, hogy mindenki tehet rossz lépéseket.

- Persze, gondolom meg is érti, viszont attól még nem fog neki kevésbé fájni – mutattam rá. –, mellesleg, én még ugyanúgy megüthetem.

- Ha kezet mersz emelni a tesómra, én…

- Te mi? – már leplezetlenül vigyorogtam. – Nagyon érdekel a folytatás!

- Feljelentelek testi sértésért.

Felnevettem erre, azután láttam, hogy a One Direction lemegy a színpadról. Kihívóan kacsintottam a csajra, eztán felálltam, s a backstage felé vettem az utamat. Ő sem habozott, azonnal követett, válogatott sértéseket vágva a fejemhez. Mikor odaértem Harryhez gondolkodás nélkül ütöttem meg. Éreztem, ahogy egy kis test a hátamra ugrik, rögtön ezután apró öklök kezdték el püfölni a hátamat és a nyakamat. 

- Azonnal szállj le rólam! – kiabáltam, mire a srácok lekapták rólam. Harry még mindig az orrát fogta.

- Azon nyomban fogják le – kiabálta fejhangon két biztonsági őrnek. – Közveszélyes, felfuvalkodott…

A felháborodástól nem is talált rám szavakat. Azonban olyan dolog történt, amire nem számított. A rendfenntartók nem csak engem, hanem őt is megkérték az azonnali távozásra. Én csak nevettem, míg ő felháborodottan kiabált mindenkivel.

- Ez csakis a te hibád – mutatott rám, amikor már az épület előtt voltunk.

- Ühüm – feleltem, miközben írtam az egyik haveromnak, hogy jöjjön értem. Hanyagul az épület oldalának dőltem, mosolyogva, hallgatva a kitörését. Igazából rendkívül szórakoztatott. Arról nem beszélve, hogy ámbár Cass ki fog nyírni, amiért jelenetet rendeztem, iszonyú jó érzés volt behúzni a tesójának.

Úgy egy tíz perc várakozás után megérkezett értem John, mire búcsút intettem a hisztérikának, s beszálltam a kocsiba. Illetve csak beszálltam volna.

- Most azt tervezed, hogy itt hagysz teljesen egyedül? – csattant fel.

- Öhm, ja? – oké, beismerem, lenne mit fejlesztenem a szókincsemet. Mielőtt válaszolhatott volna, beültem az anyósülésre.

- Vigyetek haza! – rohant oda a kocsihoz.

- Tuti, nem – nevettem, ezután intettem Johnnak, hogy induljunk. Amikor a visszapillantó tükörbe néztem, azonban feléledt bennem a bűntudat. Bármennyire is idegesítő és bár Styles, attól még csaj, megkértem Johnt, hogy álljunk meg, azután kikiabáltam az ablakon: – Csak az első buszmegállóig viszünk!

2. évad 3. rész - "Think before you drive"

Sziasztok!
Hétfő van, így meg is érkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog nektek, s megtiszteltek pár sorral :)
Ölel titeket:
Raquel

A hűvös levegő belekapott a hajamba, ahogy London utcáin sétáltam. Az időjárás komor volt, vastag felhőréteg bújtatta el a napot, ami az én kedvemet is elrontotta. Az ember ilyenkor nem kíván magának mást, csak hogy a pihe-puha ágyában maradhasson egész nap, egy bögre meleg teával és valami romantikus filmmel karöltve.

A lábam elé egy újságot sodort az erős szél, ami beleakadt a cipőm sarkába, így kénytelen voltam belenézni. Természetesen Cassandra virított rajta, ahogy a kiszabadulása óta minden egyes nap. Percről percre dokumentálták az életét, ami miatt – bár ez alapból elég messze állt tőlem –  kezdtem megsajnálni. Szerintem még WC-re sem mehetett ki anélkül, hogy az másodperceken belül ne landoljon az interneten.

Végre megérkeztem a keresett házhoz. A fekete Mercedes terepjáró még érintetlenül állt a feljárón, tanúbizonyságát adva annak, hogy gazdája még messze nem áll készen az indulásra. Már ezen a ponton éreztem, hogy a vérnyomásom megemelkedik, a fejemben pedig nyomást érzékeltem, ami előszele volt egy esetleges komolyabb migrénnek. Előbányásztam a táskám mélyéről a kulcsomat, s kinyitottam a bejárati ajtót.

-        - Lewis Hamilton! – kiabáltam bele a vészjósló csendbe. Komolyan mondom, ha még csak fel sem kelt, tuti, hogy kibelezem, majd felnégyelem és…

-        -  Nyugi, egy perc és megyek!

Szadista gondolataimból Lewis kellemesen mély hangja ragadott ki. Ajkaimon keresztül mélyről jövő sóhaj hagyta el a számat. Ezek szerint van rá esély, hogy ne késsünk el.  Persze, ha Hamiltonról beszélünk, ez koránt sem biztos, hogy a gyakorlatban ugyancsak meg fog valósulni. Lehet, hogy a versenypályán a világ leggyorsabb embere volt, de ugyanez nem mondható el a készülődési szokásairól is. Soha nem láttam még olyan embert, aki nála lassabban lőtte volna be a séróját.

-        - Kérlek, siessünk! Két hete nem voltam itthon, szeretnék egy kis időt eltölteni Nicoval is – kiabáltam, mire megjelent munkaadóm kifogástalan külsővel a lépcsőfordulóban.

-       - Tehát csakis a fiad miatt szeretnél sietni – Lewis hangjából csak úgy sugárzott a szarkazmus, azonban nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy belemegyek a játékába.

-     - Természetesen – feleltem a leghidegebb hangnemben, amit  ki tudtam préselni magamból. – Na, gyere, legyünk túl rajta.

Hál’ Istennek a F1-es pilóta még nem volt annyira magánál, hogy erőltesse a témát – ilyenkor szerettem a reggel hatos keléseket – és csupán a slusszkulcsot vette magához, majd pár percen belül a céges autója kényelmes bőrülésén gubbasztottam és próbáltam kisminkelni magam, hogy emberi formát öltsek.

-       - Ugye, tudod, hogy engem fognak fotózni és nem téged? – kekeckedett velem tovább sofőröm, mire egy lesajnáló pillantást kapott válaszul.

-         -   Baj, ha jól akarok kinézni? – kérdeztem vissza.

-       - Dehogy, pusztán akkor, hogyha valaki olyan miatt akarsz szép lenni, aki egyáltalán nem érdemel meg téged – jegyezte meg a tőle megszokottól sokkal komolyabban, ami arra engedett következtetnem, hogy valóban aggódik értem, ez pedig valahol megható volt. Azt hiszem.

-     - Már túl vagyok rajta – feleltem hasonló hangnemben, hogy megnyugtassam, s ez csak félig volt hazugság. Nem mondom, hogy nem gondoltam gyakran arra a jégszívű, ennek dacára szívfacsaróan helyes, északi srácra, akibe egypár hónapja nagyon csúnyán belehabarodtam. Volt néhány randink, pár lopott csókunk, ám aztán úgy a Magyar Nagydíj körül egy másik lánnyal jelent meg a paddockban egyértelműen jelezve felém, hogy mindössze futó kaland voltam a számára, egy ugyanolyan buta fruska, mint a többiek, akiket a hozzá hasonló nagy sztárok ki szoktak használni.

Ami azonban még ennél is jobban belegázolt a lelki világomba az az volt, hogy ez a fekete hajú, nálam valamivel magasabb, számomra már túlságosan is izmos, finn lány, nem tűnt el mellőle, hanem hamar állandó vendég lett a futamokon. Kéthetente – ha balszerencsém volt, akkor hetente – végig kellett néznem, ahogy kéz a kézben járkálnak a futamokon, ahogy bepózol a kameráknak, és ahogy a neve futótűzként terjed a rajongók között. Egy-két hét elteltével már őt is megállították autógrammért, mintha ő is valami híresség volna.

Persze ez nem simán az egómat tette tönkre. Amikor először megláttam ezt a lányt – akit azóta jobban sátánizáltam, akár bárki mást eddigi életem során – a szívem ezernyi darabra tőrt. Úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok, a könnyek ezrével tódultak a könnycsatornámba, viszont mivel nem akartam, hogy ő vagy akár Kimi meglássa, hogy miattuk sírok, ezért elszaladtam. Egyenesen a Lewis-nak fenntartott pihenőszobába rohantam, ahol legnagyobb sajnálatomra a tulajdonos bent tartózkodott. Ugyan addig nem igazán alakult ki közöttünk bizalmi viszony – s azóta sem beszéltünk egymás magánéletéről többet, mint az szükséges -, ellenben akkor jól esett neki kiöntenem a lelkemet. Valahogy ettől megszűnt a nyomás, ami mindaddig a mellkasomat nyomta, és Lewis elhitette velem, hogy nem én vagyok a buta cafka – aminek pedig nagyon is éreztem magam –, hanem Kimi a világ legnagyobb barma, amiért hagyta, hogy kicsússzak a kezei közül, ráadásul ilyen gerinctelen módon.

Azóta azért már hónapok teltek el, s habár még mindig sajgott a szívem, hogyha rájuk néztem, ugyanakkor immár koránt sem annyira, mint eleinte. Különben is egyedül én lehettem annyira naiv, hogy komolyan elhiggyem, hogy egy olyan ember, mint Kimi Räikkönen valóban engem akar.

-      - Megjöttünk – Lewis hangja rántott vissza a valósága, ezzel is emlékeztetve engem, hogy ma még rengeteg dolgom van, következőképp nem ártana a jelenre koncentrálnom.

Egy elhagyatott repülőtéren álltunk Londontól körülbelül tizenöt percnyire. Jó pár kocsi állt mellettünk, ezzel jelezve, hogy már többen is megérkeztek. A közvetlen mellettünk állón az FIA logója díszelgett, hisz a mai rendezvényt ők szervezték. Mellettük egy Infiniti állt, melynek oldalán a Red Bull felírat kapott helyet, amellett pedig egy másik Merci parkolt. Tehát Sebastian Vettel és Jenson Button már megérkezett.

Ebben a reklámban – mely az FIA szlogenjét a „Think before you drive”-ot népszerűsítette – minden világbajnok szerepet kapott, ezáltal számíthattam arra, hogy nemsokára Kimi és Fernando Alonso is be fog futni. Nagyot sóhajtottam, mire Lewis nyugtatásképp végigsimított a karomon. Besétáltunk arra a részre, ahol egykoron a repülők szálltak fel, de meglepetésemre nem Sebastian állt ott a kamerásokkal, hanem Cassandra a maga megfélemlítő valóságában. Haja szőkébb és rövidebb lett azóta, hogy utoljára láttam, magas sarkú, fekete bokacsizmát viselt, ugyanilyen színű bőrnadrággal, egy egyszerű, szürke felsővel, s éjszínű bőrkabáttal. Noha a napot vastag felhőréteg borította, kék szemeit sötét napszemüveg takarta el, s látványosan rágózott az előtte álló operatőr képébe. Na, igen, valami soha nem változik… Ő még mindig ugyanolyan beképzelt és nagyképű, mint volt. Pedig volt arra egy halvány remény, hogy a börtönben tanul egy kis jó modort.

-        - Nézd csak, ki van itt! – húzódott hatalmas mosolyra a mellettem álló férfi szája, mire eszembe jutott, hogy ő és Cassie kifejezetten jó viszonyt ápolnak, sőt, a lánynak köszönhettem remek állásomat mellette.

-     - Seb megbetegedett – vont vállat a megszólított, ezután szemüvegét a feje tetejére tolta. Hirtelen meglepetésemben felszisszentem, hisz gyönyörű arcát egy óriási monokli díszítette. – Semmiség - felelte félvállról döbbent arckifejezésünket látva. –, pusztán több munkája lesz velem a sminkesnek.

Mielőtt akár egy kérdést is feltehettem volna, éreztem, hogy megérkezett az, akit egyáltalán nem vártam. Nem tudom megmagyarázni, honnan, ellenben a hideg végigfutott a hátamon, minden egyes szőrszálamat függőleges helyzetbe kényszerítve ezzel. Olyan hirtelen fordítottam hátra a fejemet, hogy a nyakam beleroppant. S valóban, a megérzéseim nem hagytak cserbe, Kimi lépkedett felénk teljes életnagyságban. Keresztülnézett rajtam, azután kezet nyújtott előbb Cassie-nek, utána Lewis-nak, végül bekapcsolódott a beszélgetésbe. A döbbenettől először megszólalni sem bírtam. Nem elég, hogy ország-világ előtt megalázott, még képes kizárni egy olyan beszélgetésből is, amiben én vettem részt előbb? S mindezt olyan érzéketlen nyugalommal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga? Na, ne már…

Szótlanul sétáltam oda az egyik korláthoz, hogy nekitámaszkodjak. A szomorú azonban az volt, hogy minthogyha senki nem vette volna észre hirtelen eltűnésemet, úgy folytatták a társalgást, mintha semmi sem történt volna. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, s a kemény próbálkozástól égett a torkom. Tényleg ennyire jelentéktelen lennék? Vagy csak jelentéktelenebb, mint Kimi Räikkönen.

Végig itt várakoztam, amíg végre elkezdődött a forgatás. Mindenkinek külön jelenete volt valamint egy részt legalább százszor felvettek, tehát elég sokáig tartott ez az egész. Jensonnel kezdték, ez okból mindenki más elhelyezkedett oldalt és nézték a felvételt. Egyszer csak erős markok szorítását éreztem a felkaromon, ami miatt egy fájdalmas sikoly kúszott ki a számon.

-         -  Csss! – hallottam a rekedtes hangot, amit ezer közül is felismertem volna.

-         - Mit akarsz? – kérdeztem erőtlenül, miközben egy sötét rész felé vonszolt, szinte szó szerint.

-       -  Nem beszélsz velem – jegyezte meg, hangja teljesen érzelemmentes, sem vád, sem elégedettség nem volt benne.

-          - Mégis mit kellett volna mondanom? – kérdeztem vissza cinikusan. – Hogy gratulálok?

-           - Az vicces lett volna – válaszolta egy félmosoly kíséretében, később ajkai súrolták az enyémet.

-      - Mit csinálsz? – értetlenkedtem erőtlenül, hisz lábaim már így is remegtek, ketyegőm pedig olyan hevesen és hangosan dobogott, hogy attól féltem még a felém magasodó, szívtelen ember is meghallja.

-         - Meg akarlak csókolni – jelentette ki kissé összezavarodva, eztán ismét próbálkozott.

-         - Mi van a barátnőddel? – fordítottam el a fejem ismét.

-        -  Miért vagy ennyire bonyolult? – tudakolta, ezt követően jellegzetes mozgásával hagyott ott engem a sötétben álldogálva, gyorsan vágtató szívvel. Nem tudtam, mi történt egészen pontosan, jóllehet abban teljesen bizonyos voltam, hogy nincs minden rendben Kimi és Minttu között. Ha pedig ez valóban ekképpen van, akkor van még esélyem… S bármily’ szánalmas is, még mindig azt szerettem volna, hogy Kimi az enyém legyen és csakis az enyém.

2. évad 2. rész - A tetteink következményei

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, de ismét erőt vett rajtam egy betegség, ami sajnos nagyon megnehezíti az életemet. Mindenesettre próbálok a jövőben nem késni semmivel :)

Remélem tetszeni fog a rész :)

Ölel titeket:

Raquel

Ott állt előttem teljes életnagyságban. Vadítóan nézett ki, szebb volt, mint valaha. Annyiszor elképzeltem, hogy mit fogok neki mondani, hogyan kérek tőle bocsánatot, mégis ebben a pillanatban, mikor lehetőségem lenne rá, nem jönnek a szavak. Még csak rám sem nézett, szemeit először behunyta, most pedig a padlót fixírozta merev tekintettel.

- Kezdünk emberek! - kiáltotta mellettem valaki, mire Cass felkapta a fejét és beállt a helyére. Szinte éreztem a testéből áradó megkönnyebbülést, hogy nem kell velem beszélnie, én pedig csak  álltam ott sóbálvánnyá meredve, mellkasomban azzal a fojtogató érzéssel, hogy köztünk már soha sem lesz minden a régi.

- Minden oké, Styles? - kérdezte meg Liam, majd követte tekintetem útját, ami egyenesen Cassie-hez vezette. - Beszéltetek?

Csupán megráztam a fejemet. Nem volt kedvem erről csevegni, hogy meghallgathassam, mekkora barom vagyok, nem kellett rá emlékeztetni, magamtól ugyanúgy tudtam.

Körülbelül három hónappal az után, hogy Cassie bevonult a börtönbe, az egyik koncertünkön találkoztam egy lánnyal. Hosszú, szőke haj, kék szemek, kedves volt, nos, én meg magányos. Tudom, ez nem mentség, legalább is nem kéne, hogy az legyen, de mégis. Nem tudom másra fogni. Ezek után persze kiderült, hogy a csaj csak a pillanatnyi hírnévre vágyott, lefotózott a telójával, másnap pedig minden pletykalap vezető hírként hozta le. Ami pedig még szörnyűbb volt az az, hogy Cassie azóta nem állt szóba velem.

Próbáltam normálisan viselkedni, mintha nem érezném magamat szörnyen azért, amit tettem, s mert Cassie itt van tőlem mindössze méterekre, mégsem érinthetem meg. Végignéztem, hogy megy végig a kifutón, dob egy csókot Ednek, végül mosolyogva ért el a színpad végére, ahol a maga tökéletességével pózolt. A teremben minden szem rá tapadt, pontosan tudta, hogy mit csinált, tisztában volt a belőle áradó hipnotikus kisugárzásnak. Ám most nem olyan volt, mint régen. Az a Cassie élvezte volna a rátapadó tekinteteket, a mostani viszont inkább minthogyha túl szeretett volna lenni ezen.

Nem gondolkodhattam ezen sokat, hisz mi következtünk. Felálltunk a helyünkre, majd a banda elkezdte játszani a Midnight Memories első akkordjait. Elkezdtem énekelni, azonban… Az első, aki kilépett oldalról, az Cass volt. Pár centire ment el tőlem, szinte éreztem a testéből áradó meleget. Egy pillantást sem vetett rám, egyedül tovább ment, csakhogy mivel én abbahagytam az éneklést, a banda is elhallgatott, mire ő megállt. Mindenki rám nézett, senki sem értette, mi történt, én meg úgy éreztem, sürgősen levegőre van szükségem. Sohasem voltam még ennyire kényes és kínos szituációban.

- Sajnálom! - ráztam meg a fejem, eztán megkértem mindenkit, hogy kezdjük elölről.

- Minden oké? Megcsináljuk nélküled? - jött oda Zayn, amíg Cass visszament a helyére, s mindenki beállt a kezdő helyre.

- Menni fog - feleltem, azután becsuktam a szemem. Nem tudtam megcsinálni, ha Cassie-re gondolok, ha látom, ha érzékelem. Minden idegszálammal a szövegre koncentráltam, próbáltam figyelmen kívül hagyni a túlságosan is ismerős vanília illatot. Valahogy sikerült túljutni a számon, mire szerencsére kaptunk húsz perc pihenőt.

Nagy levegőt vettem, s visszamentem hozzá. Egy öltöztető csúnyán nézett rám, ezzel szemben szerencsémre a következő szekcióban nem vett részt, így volt egy kis ideje. Végre rám pillantott, tengerkék  szemei szinte foglyul ejtették az enyémeket. Felemeltem a kezem, semmire sem vágytam jobban, semmint hogy megérinthessen, viszont kitért előlem.

- Kérlek, ne! - motyogta, később elfordult, s levette a következő szettjét. Egy gyönyörű, fekete, fűzős fehérnemű szett volt, normál esetben arra való, hogy megvadítsa az embert, s letépje az előtte álló, káprázatos nőről. Ellenben most csupáncsak belenéztem a tükörbe, amiből néhány másodperc múlva vissza is bámultak rám.

- Annyira sajnálom - a begyakorolt magyarázkodás helyett csupán ezt mondtam, mivel sokkal őszintébbnek éreztem. Nem tudtam kifejezni szavakkal azt a lelkiismeret furdalást, azt a pánikot és megbánást, amit az elmúlt fél évben éreztem. Cassie ennek dacára továbbra is távolságtartó volt.

- Át kell öltöznöm - közölte, nem is reagálva előbbi szavaimra.

- Szeretlek! - mondtam leginkább elköszönésképp, viszont annyi érzelmet próbáltam ezzel átadni, amennyit csak tudtam.

Nem igazán tudtam, mit várok reakcióként, de ami történt, szerintem, arra számítottam a legkevésbé. Cass egy pillanat alatt fordult meg, tenyere pedig vörös nyomot hagyott az arcomon. Tekintete szikrákat szórt, felébresztettem a sárkányt - azt hiszem, szó szerint.

- Ne merd ezt tenni velem! - sziszegte, miközben megbökött a mutatóujjával. - Csak menj el innen, nem akarlak látni.

- Cass! - nyögtem.

- Menj!

- Kérlek! - könyörögtem.

- Cassandra, öltöznöd kell! - jött be egy hölgy, aki ezek után mosolyogva fordult felém. - Kérem, menjen ki, szoros az időbeosztásunk.

---

Persze, innentől csigalassúsággal vonszolta magát az idő, úgy tűnt, a próbának soha nem lesz vége. Mi zártuk az egész műsort a You& I című dalunkkal. Mikor ez is lement, a modellek visszamentek átöltözni, én pedig a fiúkkal az autók felé vettem az utamat. Nem tettem meg azonban mindazonáltal egypár lépést, amikor kiáltás hallatszott a hátam mögül.

- Hé, Harry! - reménykedve fordultam meg, habár már a hangszínből is tudtam, hogy nem Cass lesz az. Mögöttem tényleg nem is ő, hanem Cara futott. - Azt hittem, már meg se vársz. Na, gyere hűtlen fiú, menjünk szórakozni.

- Nem vicces - jegyeztem meg kegyetlen poénja után. - Mellesleg, nincs kedvem sehova menni.

- Oh, könyörgöm - forgatta a szemét -, Cassie is jön!

- Hogy mi? - na, most már sokkal jobban érdekelt ez a kis kiruccanás.

- Persze, rögtön figyelsz rám, mi? - nevetett, miközben kérdés nélkül huppant be a kocsimba. - Ilyenkor szokásuk beülni valahova, inni, bulizni, satöbbi. Menjünk már, el akarom pusztítani egy-két agysejtemet.

Nem is vitatkoztam többet, beszálltam és el is indultunk. Nem mentünk messzire, nagyjából három sarokra volt egy elég jónak tűnő szórakozóhely, igaz, még soha nem jártam erre. A bejárat előtt ki is szúrtam Behatit, ahogy egy másik modell társaságában cigizik. Hirtelen nem is tűnt annyira jó ötletnek ez az egész. Cassie pontosan megmondta a véleményét, miért rontsam el neki az estélyét is. Nyilván most, hogy újra a barátai között lehet, a háta közepére se kíván.

- Na, mi van, jössz már? - kopogtatott be az ablakon Cara, amivel meglepetést okozott a számomra, hiszen eddig észre sem vettem, hogy kiszállt.

Végül én is kikászálódtam, s dobogó szívvel mentem át a forgalmas úton. Az első nagy megmérettetés Behati lesz, aki nyilván annyira nem lesz elragadtatva attól, hogy eljöttem. Gyanúm be is bizonyosodott, amint odaértünk Bee szeme összeszűkült, s már nyitotta is a száját, ámde Cara közbevágott.

- Velem van, Behati - közölte elég határozottan. - Harry, ismered Lais Ribeirot?

Behati nem ellenkezett, csupán vállat vont, akárcsak azt mondaná, „nektek lesz ebből bajotok”, ezután szó nélkül hagyott ott minket. Be kell vallanom, megrettentem attól, hogy utána menjek, inkább ott maradtam Lais-szal, aki egy rettentő kedves és aranyos lány volt, ezért nem is kellett megerőltetnem magam, gördülékenyen el tudtam vele beszélgetni. Mikor bezzeg a cigarettája elégett, ő a bejárat felé indult, engem indok nélkül hagyva a kint ácsorgásra.

Igazam volt, a hely elképesztően festett. Igaz, a piros-fekete berendezésről egy pillanatra valami borbélyház jutott eszembe, noha ettől eltekintve, minden elegáns, no, meg rettentő drága volt. Nem kellett sokáig keresgélnem, hogy megtaláljam az asztalt, ugyanis lássuk be, egy legalább húsz, gyönyörű lánnyal körülvett asztalt minden férfiszem rögtön kiszúr. Mielőtt odaérhettem volna, láttam, ahogy Cassie felpattan, és felém jön. Hajaj, azt hiszem, ebből baj lesz.

- Mit keresel itt? - tette karba a kezét, mikor elég ellenséges testtartás közepette megtorpant előttem.

- Cara meghívott - próbáltam laza lenni, ugyanakkor egyrészt megrettentem tőle, másrészt legszívesebben megcsókoltam volna, legyen bármilyen következménye.

- Menj el! - hangja követelőző volt, szinte hisztérikus. Reflexből cselekedtem, kezemmel kisimítottam az arcából egy elkószált tincset.

Egy másodpercre úgy véltem, hogy győztem, hisz becsukta a szemét, azután mintha belesimult volna az érintésbe. A következő pillanatban azonban, már lendült is a keze, hogy a mai nap során másodszorra is megüssön, ám most még röptében sikerült elkapnom. Próbált szabadulni szorításomból, csakhogy sokkal erősebb voltam nála. Éppen annyira szorítottam a kezét, hogy még ne fájjon neki, ezzel szemben éreztetni akartam, hogy most nem fog előlem annyira egyszerűen elszökni.

- Eressz el, te szemét, bunkó állat! - parancsolta szinte felrobbanva az indulattól, miközben a másik kezével próbált ütni, mire azt is lefogtam. Tehetetlensége kiült az arcára, percről percre nagyobb frusztráltságot okozva benne. Próbálta a testét és a lábait használni ellenem, viszont nem sikerült kiszabadulnia. Elgondolkoztam vajon milyen borzalmas látványt nyújthatunk, ellenben rá kellett döbbennem, hogy nem érdekel. Maximálisan hidegen hagy, hogy mit gondolnak mások, csakis az volt fontos, amit ez a földre szállt angyal érzett. Muszáj volt valahogy elérnem, hogy meghallgasson. Két kezét még mindig biztosan tartva közeledtem felé, ezután átöleltem, annyira vágytam erre az érzésre, hogy nem tudtam uralkodni magamon.

Legnagyobb meglepetésemre az ellenállása megszűnt, hamarosan éreztem magam alatt válla remegését. Elengedtem és kényszerítettem, hogy rámnézzen, ekkor tudatosult bennem, hogy sír. Arcfestéke fekete csíkot hagyott csinos arcán, felemeltem a kezemet, hogy letöröljem őket, azonban minthogyha félt volna tőlem, összerezzent. Elképedve néztem rá, nem gondolhatja komolyan, hogy valaha is bántanám őt? Előbb halnék meg, mintsem hogy ártsak neki.

- Kérlek, Harry, hagyj engem békén! - ezek voltak hozzám az utolsó szavai, majd elfutott… Olyan gyorsan szaladt előlem, ahogy csak a lába bírta.